— A magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok 70. évfordulójára —

Gondolatok a magyar-kínai kapcsolatok 70 évéről

Írta: Tálas Barna

Bevezetés

E sorok írója azon kevesek közé tartozik, akik a Kínai Népköztársaság létrejötte óta már felnőttként kísérhették figyelemmel a magyar-kínai kapcsolatok alakulását, sőt, akiknek az elmúlt 70 évben időnként módjukban állt - közvetlenül vagy közvetve - részt is venni e kapcsolatok alakításában. Mivel ez az írás alapvetően a szerző személyes élményeire és kutatói tapasztalataira támaszkodik, az abban leírtak is mindvégig a szerző személyes véleményét tükrözik. Az olvasók ezt az írást egy több mint 90 éves magyar Kína-kutató diplomata és közgazdász-politológus eszmei fejlődése rövid összefoglalásának is tekinthetik.

Az elmúlt 70 évben a magyar-kínai kapcsolatok alakulása több szakaszban ment végbe. Az első, felívelő szakasz a 1950-es évekre esett, amikor minden területen viszonylag gyorsan épült ki baráti együttműködés a két ország kormányszervei és különféle intézményei között. Az 1960-as években ezek a kapcsolatok fokozatosan leépültek, majd nagyobb részt meg is szakadtak, az államközi diplomáciai kapcsolatok, valamint a kereskedelmi és műszaki-tudományos együttműködés kivételével. Ez a leépülő szakasz csaknem 20 éven át tartott, 1979-ben indult el a kapcsolatok helyreállításának a szakasza, mely 1987-ben a pártkapcsolatok teljes normalizálódásához vezetett. 1989-ben e szakasznak egyrészt a Kínában és Magyarországon bekövetkezett belpolitikai események és fejlemények, másrészt pedig a nemzetközi helyzetben végbement változások vetettek véget. A Kínai Népköztársaság kormánya - a Tienanmen-téri véres incidens után - átmenetileg elszigetelődött, a Magyar Népköztársaságban pedig egy politikai rendszerváltás indult el, amelynek eredményeként a két ország kormányai közötti kapcsolatban némi bizalmatlanság és visszafogottság volt tapasztalható. Ezzel, az 1990-es években, egy újabb szakasz vette kezdetét a kétoldalú kapcsolatainkban, melyet stagnálás vagy szinten tartás szakaszának is nevezhetünk. E szakaszban azonban, az ún. népi diplomácia szintjén, folytatódott a két nép közötti barátság és együttműködés építése, s tovább erősödtek és szélesedtek a személyes kapcsolatok. Az 1990-es években több tízezer főt számláló kínai kolónia jött létre Magyarországon, amely - noha jelentősen csökkent létszámmal - hasznos szolgáltató tevékenységet folytat ma is, a magyar lakosság túlnyomó részének megelégedésére.

A magyar-kínai kapcsolatok újabb felívelő szakasza 2010 után vette kezdetét, a jelenlegi magyar kormány által meghirdetett és megvalósított "keleti nyitás" politikájának eredményeként. E politika megkísérli a kétoldalú kapcsolatokat az ideológiai és politikai előítéletektől függetleníteni, s alapvetően az egyenlőség, a kölcsönös előnyök, a kölcsönös tisztelet és a belügyekbe való be nem avatkozás elvére támaszkodva alakítani. A magyar külpolitika ezzel a kínai külpolitika régóta hirdetett és gyakorlatban is alkalmazott alapelveivel került azonos platformra, ami kedvező légkört teremt a magyar-kínai kapcsolatok további fejlesztéséhez. Ehhez azonban még meglehetősen sok, objektív és szubjektív eredetű akadályt és nehézséget kell mindkét oldalon leküzdeni és elhárítani.

Az országok és népek közötti kétoldalú kapcsolatok alakításának ugyanis mindenhol és mindenkor voltak, vannak és lesznek - részben belső, részben külső okokra visszavezethető - objektív és szubjektív befolyásoló tényezői.

Az objektív tényezők sorában elsőként az országok eltérő fizikai méreteit (pl. a terület nagysága, a népesség száma), másodikként az országok egymástól való földrajzi távolságát, harmadikként pedig az országok eltérő gazdasági és katonai erejét, külkereskedelmi nyitottságát, kulturális kisugárzását és műszaki-tudományos fejlettségét említhetem.

De ide sorolhatók az olyan "objektivizálódott" szubjektív tényezők is, mint az eltérő politikai berendezkedés, a különböző szövetségi rendszerekhez való tartozás. Az óriási méretkülönbség ellenére, van néhány olyan adottság, amelyek tekintetében párhuzam is vonható a két ország és a két nép között. Az egyik ilyen, hogy a világon szinte mindenütt találhatók letelepedett kínaiak, akárcsak magyarok. A különbség csak az, hogy míg a diaszpórában élő magyarok száma mintegy 4 millió, azaz az összes magyar 40%-a, a hanok esetében ez mintegy 40 millió, vagyis kevesebb, mint 3%. A másik ilyen, hogy mindkét ország soknemzetiségű, s bár a többségi nemzet aránya mindkét helyen 90% körül mozog, egyik sem hirdeti magáról, hogy nemzetállam. Magyarországon 13, Kínában 56 nemzeti, illetve etnikai kisebbség él, a többségi nemzettel azonos állampolgári jogokkal.

A szubjektív tényezők közé sorolom a mindenkori politikai vezetők országukon belüli súlyát, nemzetközi tekintélyét és befolyását, valamint a partnerországok vezetőivel kialakult viszonyát. Az elmúlt 70 évben a magyar-kínai kapcsolatok alakulására különösen ez utóbbi, szubjektív tényezők gyakoroltak kedvezőtlen hatást. Ebből a 70 évből 30 volt olyan, amikor kétoldalú kapcsolatainkat alapvetően Kína és a Szovjetunió, pontosabban: a KKP és az SZKP első számú vezetőinek egymáshoz való viszonya határozta meg. Az elmúlt 15-20 évben viszont Magyarországnak a NATO-hoz való csatlakozása és az Európai Unióba való belépése következtében érezhetünk időnként ilyen hatást. Az utóbbi években ezek a hatások erősödni látszanak, nagyjából abban a mértékben, ahogyan a második legerősebb hatalommá vált Kína nagyobb beleszólást kíván magának biztosítani a világ dolgainak intézésébe.

Az elmúlt hét évtizedben több olyan hosszabb-rövidebb szakasza is volt az életemnek, melyekben a Kínával megismerkedés, Kína társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai fejlődésének tanulmányozása, valamint a magyar-kínai kapcsolatok alakításában való személyes részvétel meghatározónak bizonyult gondolkodásmódom, szellemi fejlődésem, világnézetem és világszemléletem további alakulása szempontjából. Az alábbiakban e szakaszok legfontosabb eseményeiről és fordulópontjairól kívánok röviden beszámolni.

A Kínával és a Kína-kutatással való megismerkedésem első szakasza (1951-1962)

Alig több mint egy évvel a KNK megalakulása után, 1950 decemberében kerültem Kínába, az MNK külföldre küldött ösztöndíjas aspiránsaként. Másfél évig csak a kínai nyelvet tanultam a pekingi Csinghua Egyetem speciális nyelvi kurzusán, majd 1952 szeptemberétől - három éven át - a szintén pekingi Kínai Népi Egyetem Politikai Gazdaságtan Oktatási és Kutatási Tanszékén folytattam aspiránsi tanulmányaimat, egyéni tanterv alapján, témavezető és konzulens segítségével. Ebből a három évből másfél évet alapjában véve még továbbra is a nyelvi nehézségek leküzdésére és a szókincsem bővítésére kellett fordítanom. Közben persze sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, továbbá egy lengyel ösztöndíjas leánnyal - számos akadály és nehézség leküzdése után - házasságra léptem és családot alapítottam. Emellett némi betekintést nyertem az egyszerű kínai emberek mindennapi életébe is.

Ebből a szakaszból az első különös élményem az volt, amikor 1954. január elején a tanszéki konzulensem váratlanul elkérte tőlem az általa még szeptemberben gondosan összeállított elolvasandó irodalomjegyzéket, s abból fekete tustintával sorra kihúzta azt az öt tételt, amelyek mindegyike Kao Kang[i] tervbizottsági elnök egy-egy cikkét tartalmazta. Mindezt olyan szenvedélyes dühtől piruló arccal hajtotta végre, mintha szeretné örökre kitörölni ezt a személyt a kínai történelemből. A másik szokatlan esemény - ami nem sokkal ezután, 1954. január közepén következett be - abban nyilvánult meg, hogy egy újabb beszélgetésünk végén a konzulensem elővett a táskájából egy vékony nyomtatott füzetet, amelynek a jobb felső sarkában, bekeretezve az a figyelmeztető felirat állt kínaiul, hogy "内部材料!", vagyis magyarul: "Belső anyag!". Az anyag címe a következő volt: "Valamennyi erő mozgósításával harcoljunk országunk szocialista nagyhatalommá építéséért - Tézisek a Kínai Kommunista Párt átmeneti időszakra szóló általános irányvonalának tanulmányozásához és propagálásához". Amikor a konzulensem átadta nekem ezt a dokumentumot, lelkemre kötötte, hogy kezeljem bizalmasan, mert az kizárólag csak az én személyes tájékoztatásomra szolgál. Nem sokkal később kiderült, hogy ez nem felelt meg a valóságnak, mert a többi baráti ország aspiránsai is megkapták, s a nagykövetségekhez is eljuttatták.

E szokatlan jelenségek igazi okára később sem derült fény, de az 1960-as évek második felében, a "nagy proletár kulturális forradalom" idején már megtudhattuk, hogy 1953 tavaszán és nyarán a KKP legfelső vezetésén belül a kínai forradalom szocialista szakaszára való átmenet és az átmeneti időszakra szóló általános irányvonal meghirdetése kérdésében igen éles, és súlyos személyi következményekkel is járó, politikai és ideológiai harc alakult ki. E kérdés tárgyalására majd később térek vissza.

1954 őszén kezdtem meg az egyetem szigorú követelményeinek megfelelő diplomamunka megírására való felkészülést. Az aspiránsvezetőm és konzulensem a kínai mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom kialakulásának a bemutatását javasolta disszertációs témául. Én azonban némi megfontolás után "A kapitalista ipar és kereskedelem szocialista átalakítása" (中国资本主义工商业的社会主义改造) témát választottam, mivel az államkapitalizmus különböző formáin keresztül végrehajtott szocialista átalakítást, sokkal érdekesebbnek és újszerűbbnek találtam. Annál is inkább, mivel - a lenini "új gazdasági politika", a "NEP" keretében a Szovjetunióban 1921-1923 között folyó államkapitalista kísérleteken kívül - a szocialista átalakításnak ez a módszere csak az NDK-ban került szélesebb körű alkalmazásra. E téma feldolgozásához azonban személyes konzultációk lefolytatására volt szükségem az átalakítást irányító központi és területi szerveknél, továbbá néhány állami-magán vegyes igazgatású vállalatnál. Március közepétől május közepéig legalább 18-20 ilyen találkozót bonyolítottam le, részben Pekingben, részben pedig Tiencsinben és Sanghajban (ez utóbbi helyeken a városi kormány és az egységfront illetékes részlegeinél). Sanghaji látogatásaim során az volt a legmeglepőbb élmény számomra, hogy a telefonon történt időegyeztetés után, - pekingi kiejtésem alapján - több helyen is a "Zsen Ta"[ii] kínai aspiránsaként fogadtak. Miután megérkezésemkor kiderült, hogy külföldi és magyar vagyok, meglepődtek, de kimerítően válaszoltak a kérdéseimre, s őszinte érdeklődést mutattak országunk szocialista átalakítási tapasztalatai iránt is. Disszertációmat - végül is - 1955 júliusára készítettem el és nyújtottam be kínai nyelven. Mégpedig, a szó szoros értelmében "kéziratban", közel 70 ezer kézzel írt írásjegy terjedelemben. A záróvizsgára és a védésre 1955. szeptember közepén került sor. Mindkettő "kitűnő" (优) minősítéssel zárult.

Aspiránsi tanulmányaimat befejezve, 1955 októberében a Külügyminisztérium állományába léptem, s novembertől az MNK pekingi nagykövetségén vállaltam külszolgálatot, gazdasági együttműködési és gazdaságpolitikai diplomata beosztottként. Ez alatt az - alig több mint két évig tartó - időszak alatt alkalmam nyílt ellátogatni e hatalmas ország különböző, viszonylag távoleső tartományaiba és nemzetiségei területeire, személyesen találkozni és beszélgetni a legmagasabb szintű párt- és állami, illetve - Tibetben - vallási vezető személyiségekkel. De nyomot hagytak emlékezetemben azok a találkozások és beszélgetések is, amelyeket e távoli vidékeken az ott élő, egyszerű emberekkel folytattam. E találkozások közül az egyik legmaradandóbb élményem az a több mint kétórás beszélgetés volt, amit 1956 tavaszán Mao Ce-tung elnök folytatott a Santung tartomány Csüfu megyéjében[iii] működő Kínai-Magyar Barátság Gépállomás magyar szakembereivel a szocialista átalakítások és a mezőgazdaság fejlesztése magyarországi tapasztalatairól. Erről a beszélgetésről - amelyen egyébként Mao elnök mellett, Csou En-laj miniszterelnök is részt vett - egy korábbi kétnyelvű kiadványban már részletesen beszámoltam.[iv] Ez alkalommal is volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a KKP és a KNK vezetői részéről a kis és nagy országok egyenlőségéről hirdetett nézetek nem csupán szólamok, hanem a baráti szándékú külföldiekkel való kapcsolattartás mindennapi gyakorlata.

Különösen meggyőző volt számomra ez utóbbi tekintetben az a megkülönböztetett figyelem, amit 1956 októberében, a lengyelországi és magyarországi tömegmegmozdulások és tüntetések megítélése és értékelése kapcsán, személyesen is láttam és tapasztaltam. A KKP vezetése kezdetben megértést tanúsított a lengyel és magyar fiatalok és dolgozó tömegek spontán megmozdulásai és nemzeti érzéseinek kifejezése iránt, mert - különösen ez utóbbit - a szovjet pártvezetés nagyhatalmi sovinizmusa elleni felháborodás kifejezésének tulajdonította. A magyarországi eseményeket és fejleményeket, még a tüntetések fegyveres felkelésbe történt átcsapása után is, hosszú ideig "magyar incidens" (匈牙利事变) néven emlegették. Az "ellenforradalom" kifejezést az események egészének jellemzésére állandó jelleggel csak Csou En-laj miniszterelnök és külügyminiszter 1957. januári budapesti látogatása után vették át, a magyar és a szovjet kormány kifejezett kérésére. Ennek kapcsán azonban - a történelmi hűség szellemében - meg kell jegyeznem, hogy a KKP vezetése Nagy Imre magyar kormányfőnek a Varsói Szerződésből való kilépésről tett bejelentése után megváltoztatta a magyar megmozdulás jellegéről alkotott korábbi felfogását, s egyet értett a szovjet katonai beavatkozás elkerülhetetlenségével. Ennek ellenére, Csou En-laj miniszterelnök 1956 októberében és novemberében két alkalommal is felkereste szálláshelyükön az akkor épp Kínában vendégszereplő Honvéd Művészegyüttes politikailag összezavarodott tagjait, hogy személyes beszélgetésben oszlassa el aggodalmaikat és félelmeiket a Szovjetunión keresztüli hazautazásukkal kapcsolatban.

Itt szeretnék kitérni röviden arra is, hogy emberismeretem, ítélőképességem és magatartásom további alakulása szempontjából meghatározó volt az a 15 nap, amit 1956. október 24. és november 7. között Pekingben átéltem. Október 24-én reggel érkeztem meg - nyolc hétig tartó távollét után - a Csepel teherautók tibeti próbaútjáról a pekingi főpályaudvarra. Ott a távírászunk azzal a hírrel fogadott, hogy az előző este Budapesten lövöldözés volt a Magyar Rádió székházánál. Azt is megtudtam, hogy volt aspiránstársam, Galla Endre II. o, titkár az ideiglenes ügyvivő, mert a már hazarendelt nagykövetünk Vietnámba ment elköszönni, az első beosztott I. o. titkár pedig Japánba utazott, a diplomáciai kapcsolatok felvételének előkészítése végett. Az ezt követő napokban egymásnak ellentmondó táviratokat kaptunk a hazai belpolitikai helyzetről, először ellenforradalomnak, majd forradalomnak minősítve azt. Ebben a helyzetben, mindenki megpróbált a számára hozzáférhető nemzetközi hírforrásokból és az általa ismert külföldi diplomaták és újságírók körében tájékozódni. Lengyel feleségem lévén, én a lengyel külképviseleten dolgozó barátaimtól szereztem nagy vonalakban tudomást arról, hogy milyen drámai események zajlottak le Varsóban a LEMP KB háromnapos plenáris ülése alatt. Ennek ismeretében tisztában voltam azzal, hogy 1956 októberében egyik országban sem volt forradalmi vagy ellenforradalmi helyzet. Ez utóbbi Magyarországon is csak azért alakulhatott ki, mert MDP vezetői között nem akadt olyan, megfelelő tekintéllyel rendelkező és még a lengyel katolikus egyház vezetőjének, Stefan Wyszyński[v] bíborosnak a támogatását is elnyerni képes kommunista vezető, mint Władisław Gomułka[vi], aki szembe mert szállni a SZKP vezetőivel, amikor azok - a LEMP vezetésén belül tervezett személycserék miatt - katonai beavatkozással fenyegetődztek.

Ma már kevesen tudják, hogy Mao Ce-tung 1957. február 27-én, KNK Állantanácsa kibővített ülésén "A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról" tartott előadásához az 1956. októberi lengyelországi és magyarországi tömegmegmozdulások eltérő kimenetele okainak az elemzése adott ösztönzést. Ebből vonta le azt az elméleti következtetést, hogy helytelen kezelés esetén, a népen belüli ellentmondások is átcsaphatnak minőségileg más jellegű ellentmondásba, ami már a nép és a nép ellenségei közötti, antagonisztikus ellentmondás.

Magyarországra visszatérve, 1958 júniusában megváltam a Külügyminisztériumtól, s az MTA Közgazdaságtudományi Intézetéhez kértem az áthelyezésemet, abból a célból, hogy a magyar követelményeknek megfelelően is mielőbb megírhassam és megvédhessem a kandidátusi disszertációmat. Kezdeményezésemre az intézet - a két ország akadémiái között létrejött kutatócsere megállapodás keretében - már 1958 őszén egy kutatót küldött háromhetes tanulmányútra a KTA Gazdaságkutató Intézetéhez. Ez akkor történt, amikor Kínában már javában folyt a "nagy ugrás", az a Mao Ce-tung elnök által sugallt nagyszabású kísérlet, amelynek célja - a "többet, gyorsabban, jobban, gazdaságosabban" négyszavas jelszó szellemében - a szocializmus teljes felépítése és kommunizmusba való mielőbbi átmenet előkészítése volt.

A fentebb említett akadémiák közötti kutatócsere keretében érkezett 1958 decemberében Budapestre Szun Je-fang[vii] professzor, a kínai testvérintézet akkori igazgatója, akinek három hétig kísérője és tolmácsa voltam. Ez a találkozás, majd a közöttünk később létrejött őszinte barátság meghatározónak bizonyult a vezető kínai reformközgazdászokkal 1979-től kialakult jó kapcsolatom és együttműködésem szempontjából. A következő évben az intézeti osztályvezetőm utazott ki tanulmányútra Kínába, aki a "nagy ugrás" ottani meglepő fejleményeit látva lebeszélt arról, hogy a korábbi, kínai disszertációs témámon dolgozzam, s azt javasolta, hogy a kínai társadalmi-gazdasági fejlődésének ezt az új szakaszát mutassam be. Ezt a javaslatot elfogadtam, s az új értekezés megírásához szükséges anyaggyűjtés és helyi konzultáció céljából az MTA-nál megpályáztam és el is nyertem az 1960. évi tanulmányutat.

Ez a tanulmányút, melynek lebonyolítására 1960 novemberében került sor, meghatározóvá vált Kína-kutatóvá válásom szempontjából, miközben ezekben a hetekben több kiváló kínai közgazdásszal is évtizedekre szóló barátságot kötöttem. Látogatásom idején a "nagy ugrás" már csődbe jutott, a lakosság éhezett, azokat a pártvezetőket és párttagokat pedig, akik kezdettől fogva ellenezték Mao elnök voluntarista kísérletét, már több mint egy éve félreállították. Ez alkalommal, Pekingen kívül - a velem egyidőben és ugyanazon repülőgépen érkezett két, kínaiul nem beszélő csehszlovák közgazdásszal együtt - Vuhant, Kantont és Sanghajt is felkerestük, s mindenütt ez a lehangoló kép fogadott bennünket. A tárgyalópartnereink nem mertek velünk őszintén beszélni, annál is inkább, mivel a velünk együtt utazó igazgatóhelyettes azt állította rólam, hogy "kelet-európai hírszerző" vagyok, aki a csehszlovák kollégáimat is informálom. E helyzeten csak akkor történt gyökeres változás, amikor - három nappal hazautazásom előtt - felkerestem az Állami Tervbizottságnál (ÁTB) Ku Csou-hszin[viii] elnökhelyettest, akinek az előző évi magyarországi látogatásakor több alkalommal is tolmácsoltam. Beszélgetésünk során megemlítettem, hogy vidéki utazásaim miatt nem kerülhetett sor sem a fővárosi gazdaságirányító szervekkel tervezett konzultációkra, sem pedig az alma materem, a Kínai Népi Egyetem meglátogatására. Ezt meghallva, Ku elnökhelyettes azonnal utasította a kíséretemben lévő intézeti párttitkárt, hogy az ÁTB költségére hosszabbítsák meg egy héttel a pekingi tartózkodásomat, s szervezzék meg számomra az összes kért találkozót. Ezt követően pedig ő maga adott részletes tájékoztatást az 1960 végére kialakult katasztrofális gazdasági és ellátási helyzetről, magyar tervhivatal elnökéhez való továbbítás végett. Ennek a látogatásnak frenetikus hatása lett, az ezt követő héten valójában hozzájutottam azokhoz a kínai kutatók számára hozzáférhető információkhoz, amelyek alapján 1961-62-ben megírhattam a "Kína szocialista gazdasági fejlődésének eredményei és problémái" című kandidátusi értekezésemet, melyet "szigorúan titkos" minősítése miatt csak zárt ülésen védhettem meg 1963 őszén, s ezért nem is kerülhetett publikálásra. Ezt követően - a kínai statisztikai adatszolgáltatás titkosítása miatt - a főállású tudományos munkatárs minőségben végzett Kína-kutatást kénytelen voltam két évtizedre abbahagyni, illetve felfüggeszteni.

Visszatérés a Kína-kutatáshoz és a szocializmus tudományos szemléletéhez (1972-1982)

Különös módon az SZKP KB ideológusainak és propagandistáinak köszönhettem, hogy munkaidőben is visszatérhettem a Kína-kutatáshoz. 1972-ben alakult meg Moszkvában az SZKP KB Külügyi Osztálya és a SZUTA Távolkeleti Intézete kezdeményezésére a Távol-Kelet Aktuális Kérdései Nemzetközi Bizottsága, amelyben állandó magyar képviselőnek az MSZMP KB Külügyi Osztálya engem javasolt. Ez a bizottság a "maoizmus elleni ideológiai küzdelem" jegyében minden évben tudományos konferenciát tartott az e kérdésben szorosan együttműködő szocialista országok valamelyikében, amelyen többtagú delegációk vettek részt valamennyi országból. Az e konferenciákra való felkészülést magyar részről nekem kellett szerveznem, s a legtöbb esetben előadásokat is tartottam, vagy tanulmányokat készítettem az azokról készülő kiadványokhoz. Ezért 1973 tavaszán a Külügyminisztériumtól - ahol akkor a két évvel korábban általam szervezett Gazdaságpolitikai Osztályt vezettem - áthelyezésemet kértem az előző évben létesített Magyar Külügyi Intézethez, ahol azután kilenc éven át dolgoztam, igazgatóhelyettesi beosztásban. Ez alatt a kilenc év alatt több mint 20 publikációm jelent meg Kínáról, többnyire Hidasi Gábor írói nevemen - a magyaron kívül - angol, bolgár, cseh, lengyel, német, mongol és orosz nyelven.

1976 tavaszán határoztam el, hogy addigi kutatásaimra támaszkodva, néhány éven belül értekezést írok a "tudományok doktora" akadémiai tudományos fokozat megszerzése céljából. Az erre irányuló kérelmemet "A Kínai Népköztársaság társadalmi-gazdasági fejlődésének problémái (Az elmaradottság leküzdésének objektív és szubjektív nehézségei a népi Kínában)" témamegjelöléssel nyújtottam be jóvágyásra az MTA Tudományos Minősítő Bizottságához. Szovjet Kína-kutató barátaim tanácsára egyidejűleg azt is kértem, hogy az akadémiák közötti kutatócsere keretében küldjenek ki anyaggyűjtés és kiegészítő kutatás céljából egy évre Moszkvába, a SZUTA Távolkeleti Intézetéhez. Az MTA részéről mindkét kérésem kedvező elbírálásra került.

Moszkvában az intézet igazgatója örömét fejezte ki, hogy ezen a témán egy éven át náluk fogok dolgozni. Ezzel egyidejűleg, reményének adott hangot, hogy munkám során tudományosan is bebizonyítom, hogy annak társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszernek, ami a KKP maoista vezetésével Kínában létrejött, semmi köze sincs a szocializmushoz. Ezek után az intézeti munkámat kénytelen voltam azzal kezdeni, hogy a marxizmus klasszikusainál alaposabban nézzek utána annak, hogy miként is képzelték ők el - tudományos hipotézisként - az árutermelő társadalom történelmi szakaszát meghaladó, állam, osztály és magántulajdon nélküli kommunista társadalom kialakulását, illetve létrejöttét.

A marxizmus klasszikusainak eredeti szövegeit olvasva jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy valójában a "forradalmi marxisták" voltak azok, akik Marx és Engels tudományos téziseit revízió alá vették, s végeredményben utópiává változtatták vissza az elméletben tudománnyá fejlődő szocializmust. Azok az értelmiségiek ugyanis, akik a termelőerők adott szintjén egy ilyen posztkapitalista társadalom felépítését "forradalmi erőszakkal" néhány évtized vagy néhány emberöltő alatt elérhető célnak tekintették, vagy nem értették meg, vagy tudatosan félremagyarázták a dialektikus és történelmi materializmus eszmerendszerének lényegét. Sztálin pedig a szocializmus alapjai lerakása szubjektív kritériumrendszerének a kidolgozásával, valamint a marxizmus "marxizmus-lenizmussá" történt "tovább fejlesztésével" végleg felszámolta a marxi formációelmélet alapvető téziseinek dialektikus materialista jellegét, s voluntarista módon metafizikus idealista hittételekké változtatta azokat. Hozzá kell tennem, hogy ehhez a felismeréshez az akkori - "felett szocializmust építő" - Szovjetunióban nem volt nehéz viszonylag rövid idő alatt eljutni.

1977 tavaszán döntöttem el, hogy doktori értekezésemben nemcsak a Kínában "alapjaiban lerakott szocializmusról" bizonyítom be, hogy a marxi formációelmélet tudományos kritériumrendszere szerint semmi köze sincs a Marx által elméleti síkon és logikai feltételezett "posztkapitalista" társadalmi-gazdasági alakulat: a kommunizmus - később szocializmusnak elnevezett - alsó fokához, hanem azt is, hogy ez a Szovjetunió "fejlett szocializmusa" esetében sincs másképp. Ekkor kezdtem hozzá egy merőben más szemléletű és tartalmú doktori értekezés téziseinek a megírásához, amellyel a nyár végéig - még Moszkvában - el is készültem. Magát az értekezést csak később, 1979 és 1981 között készítettem el "A szocializmusba való átmenet néhány elméleti kérdése a társadalmi-gazdasági fejlődésben elmaradott országokban - Kísérlet a Kínai Népköztársaság három évtizedes fejlődése tapasztalatainak elméleti általánosítására" címmel, és 1982-ben védtem meg, sikeresen. Ennek eredményeként szereztem meg Magyarországon elsőként "a politikatudomány doktora" tudományos fokozatot, mivel a politika kutatását nálunk csak egy évvel korábban ismerték el tudományágnak.[ix]

A "létező szocializmusról" kialakult új felfogásom más megvilágításba helyezte a KKP fő ideológusának és vezérének a kínai forradalomról korábban vallott nézeteit is. Be kellett látnom, hogy Mao Ce-tungnak a szocializmusól - mint társadalmi alakulatról -, s az ahhoz való eljutásról kialakult elképzelései kezdetben közelebb álltak Marxéhoz és Engelséhez, mint Leniné vagy különösen Sztáliné.

A kínai vezetők felfogásának módosulásai a szocializmusba való átmenetről (1953-1982)

Mao Ce-tung az 1940 körül írott elméleti munkáiban többször is kifejtette, hogy - az ország elmaradott, félfeudális és félgyarmati helyzete miatt - Kínában nem tűzhető ki közvetlen célul szocialista forradalom végrehajtása. E helyett az általa "új demokratikus" (新民主主义)-nak nevezett forradalom megvívását és győzelemre vitelét szorgalmazta. Ennek eredményeként - Mao Ce-tung szerint - Kínában egy, több forradalmi osztály szövetségének demokratikus diktatúrájára épülő államhatalom alakul majd ki. melynek fő feladata az lesz, hogy megtisztítsa az utat a kapitalizmus fejlődése számára.

Mao Ce-tungnak ez az álláspontja 1945 után némileg módosult, de továbbra is kitartott a mellett, hogy Kínában a forradalom győzelme után is, még évtizedekig, új demokratikus társadalmat kell építeni, amelynek fő feladata a demokratikus reformok végrehajtása és az ország elmaradottságának a leküzdése.

A Kínai Népköztársaság megalakulása után a KKP vezetői évekig említést sem tettek a szocialista forradalmi szakaszra vagy a szocializmusba való átmenetről. Forradalmukat új demokratikus forradalomnak, a létrejött új államhatalmat pedig népi demokratikus diktatúrának nevezték.

A KKP "a szocializmusba való átmenet általános irányvonaláról" Mao Ce-tung első ízben 1953. június 15-én, a KKP KB Politikai Bizottságának ülésén, az alábbi két mondatban tett említést: "A Kínai Népköztársaság megalakulásától a szocialista átalakítások alapvető befejezéséig terjedő időszak - átmeneti időszak. A párt általános irányvonala és fő feladata az átmeneti időszakban az, hogy egy meglehetősen hosszú időszak alatt fokozatosan megvalósítsuk az ország iparosítását, valamint a mezőgazdaság, a kézműipar, a kapitalista ipar és kereskedelem szocialista átalakítását." Mind a mai napig tisztázatlan, hogy Maonál ez a stratégiai irányváltás 1953 tavaszán milyen indítékok és megfontolások alapján következett be. Okunk van azonban feltételezni, hogy ez összefüggésben volt Sztálin az év március 5-én bekövetkezett halálával.

Már az 1950-es években is hallani lehetett, az 1960-as évek második felében - a "kulturális forradalom" idején - pedig konkrét értesülésekhez is juthattunk arról, hogy ezt a stratégiai fordulatot a KKP legfelső vezetésében éles viták előzték meg. Ennek során a párt számos veterán vezetője elhibázottnak és korainak tartotta a szocialista forradalmi szakaszra való áttérést és a szocialista társadalom felépítésére való irányvételt. E vezetők túlnyomó része a "kulturális forradalom" éveiben a politikai támadások célpontjává vált, közülük többen pedig életükkel fizettek a marxista álláspontjukhoz való ragaszkodásért. Kína és kínai nép nagy szerencséje volt, hogy a KKP vezetői közül Teng Hsziao-ping[x] volt az, aki túlélte a harmadszori leváltást és félreállítást is, s végül pragmatikus hozzáállással és ügyes taktikával a belpolitikai válságok idején is meg tudta őrizni befolyását és tekintélyét.

Teng Hsziao-ping és több más ártatlanul meghurcolt és leváltott veterán káder rehabilitálására Mao Ce-tung 1976 szeptemberében bekövetkezett halála után 10 hónappal, a X. KB utolsó ülésén, 1977 júliusában került csak sor. Egy hónappal később, 1977 augusztusában rendezték meg a KKP XI. kongresszusát, amelyen Teng Hsziao-pinget a párt alelnökévé választották. E minőségében a legfontosabb tette annak a gyökeres fordulatnak az elérése volt, hogy a párt erőfeszítéseinek súlypontját az osztályharcról a gazdasági építésre és modernizációra helyezzék át, s ennek során - politikai és ideológiai előítéletek nélkül - szorgalmazzák a külföldi tapasztalatok tanulmányozását és szelektív átvételét. Ugyanakkor a dogmatikusok támadásainak elkerülése végett, 1979 tavaszán meghirdette a "négy alapelvet"[xi], annak biztos tudatában, hogy azok jelentéstartalma a mindenkori pártvezetés értelmezésétől függ majd a jövőben is. Teng, pártalelnöki funkcióját és a rehabilitált káderek körében élvezett nagy tekintélyét ügyesen kihasználva, kevesebb, mint másfél év alatt elérte, hogy a KKP XI. KB 1978 decemberében megtartott 3. plenáris ülésén olyan határozatot fogadjanak el, amely évekkel később történelmi fordulópontnak és mérföldkőnek bizonyult a kínai párt történetében.

Az 1978/79-ben, a KKP különböző értelmiségi fórumain, de főként a rehabilitált egyetemi tanárokból és társadalomtudósokból szervezett Kínai Társadalomtudományi Akadémián éles viták folytak arról, hogy Kína a szocializmus építésének mely szakaszában van. Végül is - Teng Hsziao-ping útmutatásának megfelelően - az az álláspont került elfogadásra, hogy a Kína a szocializmusba való átmenet kezdeti szakaszában van, ez az átmenet akár 100 évig is eltarthat. Ekkor történt meg a kínai gazdasági reform célmodelljének a kiválasztása is, ami első megközelítésben a terv és a piac szerves összekapcsolására épülő modell lett, amelyet az idő tájt egyes kínai közgazdászok "magyar modell" (匈牙利模式)-nek neveztek. Ezzel magyarázható, hogy az átfogó gazdasági reform előkészítésének a szakaszában (1982-1984) kínai részről egyre intenzívebb érdeklődés mutatkozott a magyar gazdaságirányítási reform tapasztalatai iránt, s hogy a kelet-európai szocialista országok közgazdasági szakirodalmából az idő tájt kínai nyelvre fordított könyvek és tanulmányok között legnagyobb számban magyar szerzők művei találhatók.

1982 szeptemberében tartották meg a KKP XII. kongresszusát, amelyet - megnyitó beszédében - Teng Hsziao-ping a VII. kongresszus óta, a párt történetében legfontosabb kongresszusnak nevezett. Teng e beszédében még egy fontos, elméleti jellegű megállapítást is tett: "Hosszú időn át felhalmozott tapasztalataink összegzésének fő következtetése az, hogy a marxizmus általános igazságait össze kell kapcsolnunk hazánk konkrét valóságával, saját utunkat kell járnunk, sajátosan kínai színezetű szocializmust kell építenünk."

Ennek nyomán következett be 1979-től a magyar-kínai kapcsolatokban is egy olyan fordulat, amely a kölcsönös bizalom helyreállítása után, 1982-től e kapcsolatok normalizálódásához és újabb fellendüléséhez vezetett. E szakasz elindításában és kibontakoztatásában - egy korábbi kapcsolatom révén - személyes szerephez is jutottam.

Kétoldalú kapcsolataink helyreállításának és újabb fellendülésének szakasza (1979-1988)

1978 nyarán a KNK budapesti nagykövetsége közvetítésével kaptam kézhez az egy évvel korábban rehabilitált és az akkor létesített Kínai Társadalom-tudományi Akadémia (KTtA tudományos tanácsadójává és a Gazdaságkutató Intézet tiszteletbeli igazgatójává kinevezett Szun Je-fang professzortól egy személyes hangvételű levelet. Ebben a levélben az idős professzor - a közel 20 éves barátságunkra hivatkozva - arra kért, hogy az arra illetékes magyar vezetőknél szerezzem meg a jóváhagyást ahhoz, hogy vezetésével a KNK budapesti nagykövetének vendégeként egy négytagú közgazdász küldöttség jöhessen Magyarországra, az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási reform eredményeinek és tapasztalatainak tanulmányozása céljából. E kérésének én eleget tettem, s 1978 novemberében már megüzentem neki, hogy 1979 tavaszán készek vagyunk a küldöttséget fogadni. A látogatásra csak 1979 novemberében került sor, s a küldöttséget - Szun Je-fang professzor megbetegedése miatt - Jü Kuang-jüan[xii] professzor, a KTtA elnökhelyettese, a Marxizmus-Leninizmus-Mao Ce-tung Eszméi Kutatóintézet igazgatója vezette. A kínai közgazdász delegáció[xiii] látogatásának viszonzására - a döntésben illetékes magyar vezetők félelmei miatt - csak 1982-ben került sor. Részünkről egy társadalomtudományi szakemberekből álló küldöttség utazott ki, az észak-koreai főváros Phenjan érintésével. Ezt követően viszont a kölcsönös szakértői látogatások már egyre gyakoribba lettek.

1983 nyarán Liao Csi-li[xiv] professzor, kormánytanácsadó vezetésével egy tíztagú közgazdász küldöttség látogatott hazánkba, amit még ugyanazon év őszén ugyanennyi magyar szakértő háromhetes előadókörútja követett, Nyers Rezső vezetésével. 1984 nyarán a kínai kérdésben szorosabban együttműködő szocialista országok közül - kétévtizedes szünet után - elsőként Magyarországról utazott hivatalos kormányküldöttség a KNK-ba, Marjai József miniszterelnök-helyettes vezetésével. Ugyanazon év őszén Szung Ping[xv], az Állami Tervbizottság elnöke látogatott Magyarországra, amit Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes, OT elnök 1986 nyarán viszonzott E látogatások előkészítésében és bonyolításában mindvégig személyesen is részt vettem. A kétoldalú kapcsolataink helyreállítása és teljes körű normalizálódása Csao Ce-jang[xvi] miniszterelnök és megbízott pártfőtitkár, valamint Kádár János pártfőtitkár kölcsönös látogatásaival fejeződött be.

Az 1979 és 1988 között eltelt 10 év alatt, a magyar-kínai kapcsolatokban minőségi változás következett be. Mindkét országot olyan pártok irányították, amelyek mélyreható reformok útján kívánták társadalmi-gazdasági fejlődésüket, s nemzetközi együttműködés terén is szélesebb körű kapcsolatok kiépítésére törekedve, nyitottabb politikát folytattak.

A "reform és nyitás" politika útkeresése egy magyar Kína-kutató szemével (1983 -1992)

A "reform és nyitás" politikájának előkészítését a KKP vezetésén belül olyan politikusok és elméleti szakemberek készítették, akik időben felismerték, hogy a kínai társadalmi-gazdasági fejlődés sem ugorhatja át az árutermelés és a piacgazdaság fejlődési szakaszát. Ezt a KKP XII. KB 1984 októberében megtartott 3. plenáris ülésének a gazdasági rendszer reformjáról hozott határozatában szó szerint is megfogalmazták [xvii]. E felismeréstől a tőkés világpiacon minden tekintetben versenyképes "szocialista árutermelés" és "szocialista piacgazdaság" kiépítéséig vezető út azonban annyi akadállyal és buktatóval telinek bizonyult, hogy azt végig járni szocialista országok közül csak a KNK és a Vietnámi Szocialista Köztársaság (VSZK) volt képes. A Szovjetunió és kelet-európai szocialista országok erre irányuló kísérletei sorra megbuktak. Kínában sem ment azonban simán és akadálymentesen ez a folyamat.

Az elmúlt három évtizedre visszatekintve, megállapítható, hogy ez alatt az idő alatt KKP csaknem valamennyi nagyobb, döntéshozó pártrendezvényének az előkészítő szakaszában éles viták folytak a pártvezetés egyes csoportjai és személyei között, amelyek nem egy esetben nemcsak leváltásokhoz, hanem házi őrizethez is vezettek. Ennek alapvető okai részben a politikai rendszer hatalomgyakorlási módszereiben, részben a politikai vezetők ideológiai nézetei között fennálló különbségekben gyökereznek. Azt ugyanis, hogy egy reformfolyamat meddig "szocialista", s mikor válik "kapitalista restaurációs kísérletté", azt a párt legfelsőbb vezető szerveiben folyó irányvonalharc dönti el, az erőviszonyok mindenkori alakulása szerint.

A KKP vezetésén belüli nézeteltérések már nem sokkal a fentebb említett KKP XII. KB 1984. októberi, 3. plenáris ülésén elfogadott nagy jelentőségű határozat gyakorlatba való átültetése után jelentkeztek. Az 1985-ben összehívott országos pártértekezleten Csen Jün[xviii] alelnök hat pontból álló beszéde tartalmában és stílusában egyaránt eltért az előtte felszólaló pártvezetők beszédjeitől, mivel lényegesen nagyobb mértékben az egészségtelen és káros jelenségek bírálatára és kiküszöbölésük fontosságára helyezte a hangsúlyt. A párt- és államvezetés konzervatív és reformellenes rétegei számára kapóra jöttek az egyes nagyvárosokban, 1986 végén kirobbant diákmegmozdulások, amelyek során s diákok az egyetemeken és főiskolákon tapasztalható nyomorúságos körülmények miatt tüntettek. 1987 elején a pártvezetés - a helyzetet elemezve - Hu Jao-pang[xix] főtitkárt tette felelőssé a diákság és az értelmiség egy részében elharapódzó "burzsoá liberális" eszmék terjedéséért, s - nem várva be ősszel esedékes pártkongresszust - azonnali lemondásra kényszerítették a Teng Hsziao-ping által támogatott főtitkárt. Ekkor került helyére az - ugyancsak Teng által támogatott - Csao Ce-jang.

Az irányvonalharc - a kulisszák mögött - a KKP XIII. kongresszusára való felkészülés alatt is folytatódott. A párvezetés radikális reformerei kongresszuson a politikai rendszer reformjáról is szerettek volna egy külön határozatot elfogadtatni, abban a szellemben, ahogyan erről 1979-ben és 1980-ban Teng Hsziao-ping több alkalommal és több helyen beszélt. Ezt az elgondolást azonban a legfelsőbb kínai vezetés szokásos nyári tengerparti értekezletén végleg elvetették. Annak ellenére, hogy a KKP 1987. október végén megtartott XIII. kongresszusa látszólag a reform radikális híveinek a győzelmével ért véget, s egy rendkívül progresszív határozatot hozott, 1988-as év a reform kritikus évévé vált, 1989 nyarán pedig a "reform és a nyitás" politikája - átmenetleg megtorpant. A kínai belpolitikai helyzet behatóbb tanulmányozása után, arra a következtetésre jutottam, hogy ha Teng Hsziao-ping akkor nem járul hozzá Csao Ce-jang főtitkár leváltásához és a pekingi fiatalok hetek óta tartó Tienanmen téri ülősztrájkjának - ha másként nem megy - fegyveres erő bevetésével történő felszámolásához, akkor könnyen lehetséges, hogy maga is a két általa pártfogolt főtitkár sorsára jutott volna. Azzal azonban, hogy ezt megtette, és 1989 júniusában, a KKP XIV. KB 4. plenáris ülésén hozzájárult a főtitkár leváltásáról és a Tienanmen tér kiürítéséről szóló határozat egyhangú meghozatalához, Teng Hsziao-pingnek sikerült Csiang Ce-min[xx] személyében megtalálnia azt az új főtitkárt, aki alkalmas és képes volt az általa elképzelt "reform és nyitás" politikájának folytatására és a "szocialista modernizáció" sikeres tovább vitelére. Ehhez azonban még arra is szükség volt, hogy 1992. január 18. és február 21. között a 87 éves Teng Hsziao-ping dél-kínai "ellenőrző körútján" felkeressen több különleges gazdasági és fejlesztési övezetet, s az ott tapasztalt kedvező benyomásairól közvetlenül, televízión át számoljon be a sajtónak. Ezt követően indult be Kínában a "reform és nyitás" politikájának az ezredfordulóig tartó, harmadik szakasza, mely átütő sikereket hozott e hatalmas ország modernizálásában és nemzetközi megítélésében.

Államközi kapcsolataink stagnálásának és az állampolgári szintű, személyes kapcsolatok kiépülésének szakasza (1992-2002)

A kelet-európai politikai rendszerváltás után Magyarországon olyan kormányok alakultak, amelyek ugyan nem fagyasztották be az államközi kapcsolatokat a "kommunista" Kínával, de nem is nagyon törekedtek azok kiszélesítésre és elmélyítésére. Ehhez a hivatali átszervezések, személy- és tulajdonos cserék is hozzájárultak. 1992-től a miniszteri szintű találkozások már egyre gyakoribbá váltak, 1994-ben és 1995-ben pedig sor került a két ország államelnökeinek kölcsönös látogatásaira is. Miniszterelnöki szintű látogatás azonban magyar részről - 44 éves szünet után - csak 2003-ban következett be.

A KKP vezetőinek gyakorlatias hozzáállását látva, 1993-tól a magam részéről több ízben is kísérletet tettem a pártkapcsolatok felvételének szorgalmazására, az 1989 után megalakult magyar baloldali pártok irányában. Ez azonban - a már ilyen kapcsolattal korábban rendelkező Munkáspárt kivételével - csak az 1991-ben megalakult Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) esetében következett be, Pozsgay Imre társelnök 1993. decemberi látogatása alkalmával. Az 1989 októberében az MSZMP utódpártjaként létrejött MSZP akkori vezetői ugyanis még tíz évig nem is tartottak igényt erre. Az NDSZ azonban az 1994. évi országgyűlési választások alkalmával a szavazatok 1%-át sem nyerte el, s nem sokkal később fel is oszlatta magát. A magam részéről ekkor fejeztem be bárminemű aktív részvételt a magyar pártpolitikában.

Nyugdíjba lépésem után, a Magyar-Kínai Baráti Társaság elnökeként, jobbára már csak a "népi diplomácia" szintjén vettem részt a magyar-kínai kapcsolatok kiszélesítésében. Kína-szakértői tekintélyem és személyes kapcsolataim felhasználásával többszáz becsületes kínai vállalkozót segítettem ahhoz, hogy családjával együtt hosszú időre szóló tartózkodási vagy bevándorlási (letelepedési) vízumot szerezhessen, mert akkor is úgy véltem, s ma is azt vallom, hogy Magyarországnak a Kínával való gyümölcsöző együttműködés kialakításához és fejlesztéséhez szüksége van és lehet több tízezer, de akár százezer főt is számláló kínai kolóniára. Több tucat Budapesten élő és dolgozó kínai állampolgárnak segítettem abban, hogy az őket ért jogtalan sérelmek orvoslásához megfelelő hivatalokhoz és hivatalnokokhoz forduljanak, ne legyenek korrupt hivatalnok és haszonleső ügyvédek kénye-kedvének kitéve.

Az itt letelepedett kínaiak különböző szervezeteivel is jó kapcsolatokat és együttműködést alakítottam ki. A Magyarországi Kínaiak Egyesülete korábbi főtitkárának, a később megalakult Kínai-Magyar Barátságot Előmozdító Társaság elnökével 1995 őszén még egy közös javaslatot is kidolgoztunk hongkongi bevándorlók szelektív letelepítésére, ami azonban elutasításra került az akkori magyar kormányzat részéről. E javaslat kidolgozását a Hongkong anyaországhoz visszacsatolása közeledő időpontja miatt tapasztalható kivándorlási hullám híre tette aktuálissá. Akkor úgy gondoltam, hogy mind hazánk, mind pedig az itt kialakuló kis kínai kolónia gazdasági megerősödése szempontjából hasznos lenne, ha néhány tucat vagy néhány száz tőkeerős hongkongi vállalkozó Magyarországon telepedett volna le. (E kivándorlási hullám legnagyobb haszonélvezője - a befogadó országok közül - akkor elsősorban Kanada lett.)

A Magyarországon élő kínaiak szervezetei vezetőinek a kezdeményezésére került sor arra a megtisztelő meghívásra, amelyben a pekingi városi kormány részesített 1999 őszén. A kormány "külföldön élő kínaiak" (kínaiul: huaqiao华侨; angolul: overseas Chinese) ügyeivel foglalkozó akkori főpolgármester-helyettese az ilyen szervezetek elnökei számára biztosított keret terhére hívott meg engem is, a Kínai Népköztársaság megalakulásának 50. évfordulója alkalmából tartott ünnepi rendezvényekre. Ennél nagyobb megtiszteltetés egy külföldi Kína-kutatót aligha érhetett.

Akkor még nem gondoltam arra, hogy egészségi állapotom tartós megromlása miatt, az lesz az utolsó látogatásom Kínában. Szerencsére azt megelőzően, az 1990-es évek elején még volt alkalmam Kína néhány addig még nem látott távoli vidékén kívül, Hongkongot, Makaót és Tajvant is meglátogatni, s így Kína valamennyi országrészét közvetlenül is megismerni.

Az a Kína azonban, amit én láttam és közelebbről megismertem, még a 20. század Kínája volt. Azóta ez a hatalmas ország minden területen soha nem látott és nem tapasztalt haladást ért el. Az elmúlt két évtizedben a kínai civilizáció új reneszánsza következett be. Kína jelenleg - India mellett - a másik olyan "hiperhatalom"[xxi], amely a múltban sem akart és a jövőben sem kíván "szuperhatalommá" válni. Ehelyett, a megújuló ősi civilizációjára és növekvő "össznemzeti erejére" támaszkodva, a 21. század új, többpólusú világrendje kialakulásának és az emberiség fennmaradásáért folytatott ökológiai küzdelemnek az egyik meghatározó tényezője lesz. Ebből a nézőpontból célszerű a magyar-kínai kapcsolatok jövőbeli perspektíváit is megítélni.

Befejezés

Ha az eddig leírtak alapján valaki megkérdezi tőlem, hogy véleményem szerint mi lehet az oka annak, hogy a "sajátosan kínai szocializmus" építése 1989-ben vagy azt követően miért nem jutott a szovjet "fejlett szocializmus" és legtöbb "létező szocializmus" építésének a sorsára, válaszomat az alábbi pontokban foglalhatom össze:

• A KKP vezetői időben ismerték fel újra annak a marxi tézisnek a jelentőségét, hogy "az árugazdaság teljes kifejlődése a társadalmi-gazdasági fejlődés elkerülhetetlen szakasza", s "reform és nyitás" politikájával másfél évtized alatt egy működő és a világpiacon is versenyképes piacgazdaságot alakítottak ki.
• A KKP vezetői időben jöttek rá arra is, hogy Kína számára nem lehet modell sem a nyugati típusú piacgazdaság kialakítására irányuló kelet-európai politikai és gazdasági reform folyamat, sem pedig a "glasznoszty" és "peresztrojka" típusú szovjet reform és nyitás, mert az szükségképpen a tőkés hatalmak által támogatott liberális eszmék térhódításához és a hatalmon lévő párt vezető szerepének és tekintélyének aláásásához vezetne.
• A KKP vezetői, Japán és más kelet- és délkelet-ázsiai országok, s ezek közül is különösen a "négy kis sárkány" (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr) társadalmi-gazdasági fejlődésének és iparosodásának a beható tanulmányozásából, azt a következtetést vonták le, hogy a gyors felzárkózáshoz az egypárt rendszer még a tőkés rendszer viszonyai között is hatékonyabbnak bizonyul, mint a liberális demokraták által propagált többpárt rendszerű parlamentarizmus.
• A KKP vezetőinek újabb generációi gyorsan és sokat tanulnak elődeik és más országok vezetőinek a hibájából, és igyekeznek olyan bel- és külpolitikát kidolgozni és végrehajtani, amely rugalmasan alkalmazkodik a változó belső és külső körülményekhez. Ennek révén Kína nemzetközi tekintélye egyre növekszik, ami egyben a KKP tekintélyét és állampárti pozícióját belföldön is erősíti.
• A világ fejlődése olyan irányban halad, hogy az emberiség fennmaradásához az eddiginél sokkal hatékonyabb és jobban összehangolt nemzetközi együttműködésre van szükség. Az ehhez szükséges politikai légkör kialakításában az olyan világhatalmak, mint Kína és India, valamint más nagy népességű országok a jövőben egyre nagyobb szerephez fognak jutni. A bioszféra pusztulása és a klímaváltozások ugyanis ezeket a nagy kiterjedésű és nagy népességű országokat súlyosabban érintik, s ezért hamarabb kényszerülnek majd e tendenciák ellen külön-külön és összehangoltan is fellépni.

Enying, 2019. 06. 16.

Jegyzetek

[i] Gao Gang 高岗(1905-1954) második generációs veterán kommunista. 1926-ban lépett be a KKP-ba. A forradalmi bázis területeken 1935-től töltött be különböző párttisztséget. 1946-ban a KKP KB Északkeleti Irodájának titkárhelyettesévé, 1949-ben a Központi Népi Kormány elnökhelyettesévé, 1952-ben a Központi Népi Kormány tervezési bizottságának elnökévé és az északkeleti közigazgatási bizottság elnökévé nevezték ki. 1953-ban minden tisztségétől megfosztották, s azzal vádolták, hogy összeesküvést szőtt a párt és az állam feletti legfőbb hatalom megszerzéséért. Ezt a KKP VII.KB 1954. februári 4. plenáris ülésén hozták a párttagok tudomására. Gao Gang 1954. augusztus 17-én a börtönben öngyilkosságot követett el. Párttagságát és valamennyi pártfunkcióját a KKP 1955 márciusában megtartott Országos Értekezletének a határozata szüntette meg.

[ii] "Ren Da (人大)". A pekingi székhelyű Kínai Népi Egyetem (中国人民大学) rövidített neve.

[iii] Shandong sheng山东省 Qufu xian曲阜县

[iv] PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből. A MAGYAR-KÍNAI BARÁTI TÁRSASÁG KIADVÁNYA. 29­-34. o.

[v] Stefan Wyszyński (1901-1981) bíboros, haláláig Lengyelország prímása. 1946-ban nevezték ki püspökké. 1948 novemberétől Varsó és Gniezno érsekeként a lengyel katolikus egyház vezetője lett. Az egyre kiélezettebbé váló viszony láttán Wyszyński a kommunista hatalommal való "megegyezést" választotta, amit 1950. február 14-én írtak alá a Lengyel Püspöki Kar és az állami vezetés képviselői. Mivel a jogsértések, a megállapodás be nem tartása és az '50-es évek koncepciós perei ellen felemelte szavát, őt magát is letartóztatták 1953-ban. Komancza nevű kis faluban, a nazarénus nővérek egyik kolostorában tartották fogva, ahonnan csak 1956. októberében térhetett vissza Varsóba.

[vi] Władysław Gomułka (1905-1982) veterán kommunista. A második világháború alatt, az illegális Lengyel Kommunista Párt tagjaként harcolt a németek ellen. A háború után, jobboldali-nacionalista elhajlással vádolták, s már 1948-ban eltávolították a párt vezetéséből. 1951-ben letartóztatták, s csak Sztálin halála után, 1954-ben engedték szabadon. 1956 augusztusában rehabilitálták, 1956. október 21-én a LEMP KB első titkárának választották meg. Ebből a funkciójából 1970 december 20-án váltották le. Ezt követően haláláig nyugdíjasként élt.

[vii] Sun Yefang 孙冶方(1908-1983)második generációs, veterán kommunista. 1924-ben lépett be a KKP-ba. 1925-1930 között a moszkvai Szun Jat-szen Egyetemen tanult és dolgozott. 1949 után először a Sanghaji Pénzügyi-Gazdasági Főiskola rektora, később az Állami Statisztikai Hivatal elnökhelyettese, végül a KTA Gazdaságkutató Intézet igazgatója volt. E funkciójából - jobboldali nézetei miatt - az 1960-as évek elején leváltották, A "kulturális forradalom" alatt hét évre börtönbe zárták. 1977-ben rehabilitálták és a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Gazdaságkutató Intézetének tiszteletbeli igazgatójának nevezték ki. 1982-ben bekövetkezett halála után a "Példamutató kommunista párttag" (模范共产党员模) címet adományozták neki.

[viii] Gu Zhouxin 顾卓新 (1910-2002) második generációs, veterán kommunista. 1930-ban lépett be a KKP-ba. 1949 előtt több helyen az illegálisan működő párt városi, illetve tartományi párbizottságának titkára volt. 1949 után előbb Északkelet-Kínában töltött be különböző vezető funkciókat, később Pekingbe rendelték és az ÁTB elnökhelyettesévé nevezték ki.

[ix] Értekezésem ideológiai mondanivalójának lényegéről és tartalmáról 1989 tavaszán az MSZMP reformerei felkérésére egy rövid vitairatot készítettem, mely "Mi a szocializmus?" címen jelent meg egy új közéleti-politikai folyóirat hasábjain. Lásd az Új Fórum 1989/3. számát.

[x] Deng Xiaoping邓小平 (1904-1997) "a KKP második generációs vezető kollektívájának központi alakja" - írja róla címszóban a Baidu, a KNK internetes keresőportálja. 1920-ban Franciaországba ment tanulni és dolgozni. Ott csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, 1926-ban Moszkvába ment a Szun Jat-szen egyetemre tanulni. 1927-ben tért vissza Kínába, s 1928-29-ben a KKP KB Titkárságának a vezetője volt. 1949 előtt és után számos párt- és katonai vezető tisztséget töltött be. 1954-ben KKP KB Titkárságának és Szervezési Osztályának vezetője lett, majd az Államtanács elnökhelyettesévé is kinevezték. Teng Mao Ce-tungot - a legnehezebb időkben is - mindvégig támogatta. Ennek ellenére, 1966-ban Mao őt minden tisztségétől megfosztotta. 1969-1973 között Csianghszi tartományban egy traktorgyárban dolgozott. 1973 márciusában rehabilitálták és miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Összes tisztségétől 1976 áprilisában fosztották meg ismét, s újbóli rehabilitálására csak Mao Ce-tung halála után került sor.

[xi] A "négy alapelv" (四项基本原则) a következő: ki kell tartani 1) a szocialista út. 2) a proletárdiktatúra, 3) a marxizmus-leninizmus, 4) MaoCe-tung eszméi mellett.

[xii] Yu Guangyuan于光遠 (1915-2013), neves kínai társadalomtudós. 1937-ben lépett be a KKP-ba. 1949 előtt és után is - különböző vezető pozíciókban - évekig könyvtárosként és propagandistaként dolgozik. 1965-től a KTA alelnöke. 1975-től az ÁTB Gazdaságkutató Intézetének igazgatója. 1978-ba került át a KTtA-hoz, onnan ment az ezredforduló után nyugdíjba. 2013-ban, 98 éves korában hunyt el.

[xiii] A küldöttség tagja volt még Liu Guoguang (刘国光), a KTtA Gazdaságkutató Intézetének igazgatóhelyettese és Su Shaozhi (苏绍治), a KTtA Marxizmus-Leninizmus-Mao Ce-tung Eszméi Kutatóintézet igazgatóhelyettese.

[xiv] Liao Jili廖季立 (1915-1993) neves kínai közgazdász. 1938-ban lépett be a KKP-ba. 1954-től az ÁTB-nél dolgozott különböző beosztásokban. 1980-ban az Államtanács Gazdasági Rendszer Reform Bizottság Irodájának helyettes vezetőjévé nevezik ki. 1982-től az Állami Gazdasági Rendszer Reform Bizottság létrejötte után nyugdíjazásáig ott dolgozott különböző vezető beosztásokban. 1993-bqn 78 éves korában hunyt el.

[xv] Song Ping宋平 (Született1917 áprilisában, jelenleg 102 éves) harmadik generációs veterán kommunista. 1937-ben lépett be a KKP-ba. 1934-1937 között egyetemi tanulmányait végezte. 1938-1947 között a felszabadított területeken oktatói, propagandista és szerkesztői munkát végzett, s Csou En-laj titkára is volt. 1947-1952 között Harbinban töltött be különböző párttisztségeket. 1952-1962 között az ÁTB-ban főosztályvezetői, elnökhelyettesi funkciót töltött be. 1962-1970 között a KKP KB Észak-Nyugat Területi Irodájánál dolgozott különböző vezető pozíciókban. 1970-ben Lancsouba helyezték át, 1977-től Kanszu tartomány pártbizottságának első titkára volt. 1981-ben került vissza Pekingbe, az ÁTB-be, ahol előbb elnökhelyettesi, majd 1983-tól elnöki funkciót látott el. 1987-ben lett a KKP KB Politikai Bizottságának tagja.

[xvi] Zhao Ziyang 赵紫阳 (1919-2005) harmadik generációs veterán kommunista, radikális reformer. 1932-ben lépett be a KKISZ-be, 1938-ban a KKP-ba. 1960-ig Dél-Kínában töltött be különböző pártfunkciókat. 1971 után előbb a Belső-Mongol Autonóm Terület pártbizottságának titkár, majd a Kuangtung tartományi pártbizottság első titkára. 1975-ben Szecsuan tartományi pártbizottság első titkára lett. 1978-1983 között a Kínai Népi Tanácskozó Testület alelnöke. 1979-ben a KKP KB Politikai Bizottságának tagjává, 1980-ban a PB Állandó Bizottságának tagjává és miniszterelnök-helyettessé, 1981-ben miniszterelnökké választják. 1987-ben ez utóbbi tisztsége ellátása mellett, előbb a KKP KB megbízott főtitkári, majd főtitkári teendőit is ellátja. 1989 júniusában a KKP XIII. KB 4. plenáris ülésén - párttagságát meghagyva ­- minden párttisztségétől megfosztják. 2005-ben, 85 évesen Pekingben hunyt el. Hamvait a Babaoshan-i forradalmi temetőben helyezték el.

[xvii] Az árutermelés teljes kifejlődése a társadalmi-gazdasági fejlődés elkerülhetetlen szakasza." Lásd a határozat "Az értéktörvényt tudatosan felhasználó tervezési rendszert kell létrehozni, s fejleszteni kell a szocialista árutermelést" című negyedik fejezetét.

[xviii] Chen Yun陈云 (1905-1995) második generációs, veterán kommunista. 1925-ben lépett be a KKP-ba. Vezető tisztségekben vett részt a Hosszú Menetelésben., a Japán Elleni Háborúban, a Népi Felszabadító Háborúban. 1954-ben gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. A "nagy ugrás" és a "kulturális forradalom" időszakában is vezető tisztségeket töltött be. 1978-tól KKP KB alelnöke, a Központi Fegyelmi Ellenőrző Bizottság első titkára volt. 1987-ben, a KKP XIII. kongresszusán a Központi Tanácsadó Bizottság elnöké választották. 1992-ben onnan is visszavonult.

[xix] Hu Yaobang 胡耀邦 (1915-1989) harmadik generációs veterán kommunista. 1930-ban lépett be KKISZ-be, 1935-ben a KKP-ba. 1949-ig főként a hadseregben töltött be különböző párttisztségeket. 1952-töl a Kínai Új Demokratikus Ifjúsági Szövetség KB titkára. 1956-ban KKP VIII. KB tagja lett. 1957-től a KKISZ első titkára. 1964 novemberétől a KKP KB Észak-nyugati Irodájának másodtitkára, Senhszi tartományi pártbizottság első titkára. A "kulturális forradalom" alatt vidékre száműzik. 1977 márciusában rehabilitálták és a KKP KB Pártiskolája rektorhelyettesének nevezték ki. 1978 decemberében, a KKP XI. KB. 3. plenáris ülésén több fontos vezető tisztségre is kinevezik. 1980 februárjában, 5 plenáris ülésen már a főtitkári tisztséget is megkapja. E tisztségében a KKP XII. kongresszusa erősiti meg, 1982 szeptemberében. Erről a tisztségéről mondatták le 1987 januárjában. Ennek ellenére a KKP 1987 novemberében megtartott XIII. kongresszusán a KB Politikai Bizottságának tagjai közé választották

[xx] Jiang Zemin江泽民 (1926-ban született, Csiangszu tartományban.) 1943-ban csatlakozott a KKP vezette illegális ifjúsági mozgalomhoz, 1946-ban lépett be a KKP-ba. 1947-ben fejezte be egyetemi tanulmányait a Sanghaji Közlekedési Egyetem Villamosgépészeti Karán. 1955-ben gyakornok egy moszkvai autógyárban. 1982 után az Elektronikai Ipari Minisztérium első miniszterhelyettese, a pártcsoport titkárhelyettese, miniszter, párttitkár. 1982 szeptemberében a KKP XIII. KB tagjává választják. 1985-től Sanghaj város polgármestere, a városi pártbizottság titkárhelyettese, majd titkára. 1987 novemberében a KKP XIII. KB. Politikai Bizottságának tagja lett. 1989 júniusában, a KKP XIII. KB. 4. plenáris ülésén a PB állandó bizottságának tagjává és a párt főtitkárának választották meg. Ugyanazon év novemberében, az 5. plenáris ülésen a KB katonai bizottságának elnöke lett. 1992 októberében, a KKP XIV. kongresszusán ismét a párt főtitkárának, 1993-ban pedig a VIII. ONGY első ülésén a KNK elnökévé választották. E funkcióiról 2002 és 2005 között mondott le, fokozatosan.

[xxi] A "hiperhatalom" kifejezéssel elsősorban a kínai nemzetgazdaság kiugróan nagy méreteire és abszolút teljesítményére kívánok utalni, amit Kínában újabban "össznemzeti erő" (kínaiul: 综合国力, angolul: CNP -Comprehensive National Power)-nek neveznek. A "szuperhatalom" elmúlt évtizedekben kialakult és elfogadottá vált kifejezése, az adott állam gazdasági ereje és tudományos-technológiai potenciálja mellett, mindenekelőtt annak katonai erejét és ütőképességét emeli ki, azaz eredendően katonapolitikai fogalom.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2019. május 23-án "A magyar-kínai kapcsolatok elmúlt 70 éve" című konferencián elhangzott előadás bővített, írásos szövege