#mkbtklub

KAPCSOLAT

feltöltés alatt...

Kalmár Éva 1938-ban született Szegeden. 1956 és 1963 között magyar állami ösztöndíjjal Pekingben tanult, két év nyelvtanulás után öt évig a Peking Egyetem hallgatója volt, diplomát szerzett kínai nyelv- és irodalomszakon. Két éven át a pekingi Magyar Nagykövetségen dolgozott adminisztrátori beosztásban, mindenes tolmácsként. 1966 és 1973 között a Színháztudományi (később Magyar Színházi) Intézetben, 1973 és 1978 között az Országgyűlési Könyvtárban volt tudományos munkatárs. 1979 és 1993 között az Európa Könyvkiadóban dolgozott szerkesztőként, a kínaiból fordított könyvek kiadását is gondozta. Fordított kínaiból, oroszból és angolból. 1993-ba nyugdíjba ment. Ezután tanított a Szegedi Egyetemen, a Miskolci Bölcsész Egyesületben, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, tartott szakkollégiumi órákat az ELTE-n is. Számos cikke és műfordítása jelent meg.

2018-ban "Special Book Award of China" kínai állami kitüntetést kapott, 2022-ben a Magyar Műfordítók Egyesülete a tiszteletbeli tagjává választotta.

Kalmár Éva:

Emléktöredékek Pekingből

1956. augusztus 28-án érkezett meg Pekingbe a magyar ösztöndíjasok új csoportja, mi öten: Huszár Flórián, Iván László, Juhász Ottó, Kecskés László és az egyetlen lány, jómagam. Illetve hatan voltunk: egy "öreg" diáktársunk, Szuszky Ervin gondjaira bíztak bennünket még Budapesten, mielőtt felszálltunk a Moszkvába induló repülőre. Az IL14-es már Moszkváig is leszállt kétszer, Moszkva és Peking között pedig négy-öt időzónát átszelve két nap alatt tettük meg az utat, a Góbi felett jól megdobált, de szerencsére nem lettem rosszul. A pekingi repülőtér akkor még nem a várostól keletre fekvő hatalmas légikikötő volt, hanem a nyugati külváros szélétől nem messze húzódott meg lankák és dombok között. Hamar elértünk onnan a nyugati külvárosban fekvő Peking Egyetemre, a Beida-ra. Ott némi adminisztráció után megkaptuk kollégiumi szobáinkat az egyetem parkosított részén épült, barátságos, kínai stílusú földszintes épületekben. Hat ilyen felkunkorodó tetejű yuan, vagyis udvar vette körül a kb. száz méter hosszú és húsz méter széles parkot. A következő években itt zajlott az életünk: kollégium, tanterem, adminisztrációs iroda, amely a külföldi diákok ügyeivel foglalkozott, mind valamelyik yuan-ben kapott helyet. Minden "udvarnak" piros kapuja volt, azon át lépett az ember a kis kertbe, ahol - ez a legmaradandóbb emlékem - tavasztól nyár végéig minden nap hajnaltól napnyugtáig harsogtak a kabócák. A szobák ablakai a kertre néztek, a kapuval szembeni ajtón át jutottunk a folyosóra, ahonnét jobbra-balra fordulva barna szobaajtók sorakoztak gombkilinccsel, tíz négyzetméter körüli, kőpadlós szobáink sokszemű ablakain át a kertre láttunk. Párosával költöztünk be egy-egy ilyen szobába, a fiúk éppen négyen, ha jól emlékszem, a negyedik udvarban egymás szobatársai lettek, én pedig a másodikban egy mongol lánnyal laktam majdnem két éven át. Mondhatni: fejedelmi dolgunk volt, sokkal jobb volt ez a szoba, mint a korabeli kollégiumi állapotok otthon, Magyarországon akkoriban, és sokkal jobb, mint ahogyan - mint később kiderült - kínai diáktársaink laktak a többemeletes betonépületekben a parkosított résztől távolabb. A régebben érkezett magyar diákok közül ketten, Hajdu Lajos és Molnár Benő azt is kipróbálták: saját kérésükre egy tanéven át kínai diákokkal együtt laktak, hogy szorosabbra fűzzék a baráti kapcsolatokat, és hogy a kínai nyelvet is többet gyakorolhassák.

Az 1954-ben Pekingbe küldött magyar ösztöndíjasok közül a mi érkezésünk idején négyen már más egyetemre költöztek. Szuszky Ervin, aki kísért bennünket az úton és Pongrácz Lajos már a pekingi Külkereskedelmi Főiskolán tanultak, még ketten: Pataki Sándor és Újlaki György pedig a Diplomáciai Főiskolán. A többiek, akik bölcsész szakon folytatták tanulmányaikat a két éves nyelvi képzés után, az 1956/57-es tanévben lettek igazi egyetemisták a Peking Egyetemen: Polonyi Péter és felesége, Badacsonyi Éva, továbbá Szabados László, Molnár Benő és Hajdu Lajos a kínai nyelv- és irodalom szakot választották.

Az egyetemi menza, helyesebben szólva a külföldi ösztöndíjasok étterme a negyedik udvar mögött volt, az elkövetkező években majdnem minden nap ott étkeztünk, de érkezésünk napján Ervin meghívott bennünket az egyetem falán kívül található apró vendéglőbe. Ott átestünk a "tűzkeresztségen": bármilyen szokatlan volt is, kénytelenek voltunk használni az evőpálcikákat, ha nem akartunk éhen maradni, márpedig a felszolgált ételek igen csábítóan illatoztak, mi pedig farkaséhesek voltunk. Vacsora közben aztán megtudtuk, hogy voltak a két évvel fölöttünk járóknál még "öregebb" magyar diákok is Pekingben. Ők 1950 táján érkeztek, valamennyien elvégezték otthon az egyetemet, Pekingbe aspiránsként küldték őket, hogy a kínai nyelvet elsajátítva anyagot és tudást gyűjtsenek majdani kandidátusi disszertációjukhoz. Ötük közül az egyetlen lány: a francia szakot végzett Mészáros Vilma egy év múlva hazatért, kínai tudását keveset kamatoztatta, később világirodalmat tanított az ELTE-n. A modern történész Józsa Sándor akkor már Budapesten a Külügyminisztérium munkatársa volt, Galla Endre és Tálas Barna a pekingi magyar nagykövetségen dolgoztak diplomata rangban. Pajor Géza a Kínában létesült magyar mezőgazdasági gépállomáson tolmácsként segédkezett az oda kiküldött magyar szakembereknek (Később a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum munkatársa volt). Miklós Pál, aki három évet töltött Pekingben, művészettörténeti tanulmányokat folytatott, Dunhuangban tett tanulmányútja után már szintén hazatért, és minden bizonnyal művészi könyvén dolgozott, amely később, 1959-ben jelent meg. ( Miklós Pál: A tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok, Magyar Helikon).

A magyar diákok között én voltam a legfiatalabb: 18 éves voltam akkor. Azon az első napon még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Nem egész két hónap múlva otthon kitört a forradalom. Mi csak két nappal később értesültünk róla. Attól kezdve legalább Újévig semmilyen hírünk nem volt a családunkról, megszakadt a levélkapcsolat. Október végén - november elején folyton híreket hallgattunk: Molnár Benőnek volt egy világvevő Orion rádiója, azon Amerika Hangját és a Szabad Európa adását egész nap foghattuk, meg is szálltuk Benő szobáját, éjjel meg, halljatok csodát, a Kossuth Rádió is bejött, középhullámon. Így volt némi információnk az otthoni eseményekről. Folyton vitatkoztunk. Még órák közben is. Kínai tanáraink nem győztek fegyelmezni bennünket. Zaklatottak voltunk, és természetesen mindenki ifjonti hevülettel mondta a maga világmegváltó igazságát. De aztán el kellett hallgatnunk.

***

1958 februárjában férjhez mentem ösztöndíjas-társamhoz, Hajdu Lajoshoz. Haidian község anyakönyvi hivatalában adtak össze bennünket. (Haidian akkor girbegurba utcákból álló falu volt, egy szélesebb főutcával, amelyen élénk kereskedelem folyt, mi is folyton ott vásároltunk gyümölcsöt, apróbb iparcikket. Ma széles utak, hatalmas házak állnak a hajdani falu helyén, Peking nyugati külvárosának egyik kerületében.) Szertartás nem volt, tanuk sem, de a kínai házassági törvény előírásai szerint el kellett mondjuk: hogyan ismerkedtünk meg egymással. - Egészen az 1950-es évekig gyakori volt Kínában, hogy a szülők vagy közvetítők választottak párt a fiataloknak, s akaratuk ellenére adták össze őket, talán az esküvőn találkoztak először egymással. Az új házassági törvény ezt tiltotta, ezért kellett elmesélnünk nekünk is, hogy miként ismerkedtünk össze. Azután bejegyeztek bennünket egy nagy anyakönyvbe, és mivel névpecsétünk nem volt, ujjunkat mártottuk a piros pecsét-festékbe, ujjlenyomatunk lett az "igen" bizonysága.

Két fiunk született Pekingben. Amikor Tomi világra jött, első éves egyetemista voltam a Peking Egyetem kínai nyelv- és irodalomszakán. A tíznégyzetméternyi szobában, ahol a férjemmel laktunk, nehéz lett volna a csecsemőt is elhelyeznünk, de ezt az egyetemi szabályzat is tiltotta. Más megoldást kellett tehát keresnünk. Az egyetem falain kívül épült egyszerű házikók egyikében találtunk végül kiadó szobát. Annál az asszonynál kérdezősködtünk, akihez az ágyneműnket mosatni hordtuk (akkoriban nem volt még mosógép). "Most választottak le egy szobányit a lakásomból - mondta --, özvegyen maradtam, már nem voltam jogosult akkora alapterületre. Szólok a lakáshivatali tisztviselőnek, hogy azt kibérelhessék." Ő maga vállalt kezességet értünk, hogy majd kiköltözünk, nem maradunk ott évekig. Így azután Tomival a kórházból abba az apró szobába költöztünk. Az ablaknak csak a közepén volt üveg, körülötte falécekből álló rács, amit fehér papírral kellett beragasztani télen, nyáron pedig leszedték a papírt, hogy szellőzzön a szoba. Támadt is némi nézeteltérésünk az ablak beragasztása körül: mi a lécek külső és belső oldalára is ragasztottunk papírt, hogy legalább közte a levegő szigeteljen. Az udvarbeliek csodálkozva nézték. "Akkor már inkább ragasszuk egymásra azt a két réteg papírt, ha így pazarolunk" -- mondták. Vaskályha adott meleget, azon főztünk, azon melegítettünk az udvarbeli nyomókútból eresztett vizet a fürdetéshez, egy mázas cseréplavór volt a csecsemő fürdőkádja, naponta fertőtlenítettem. "Kínaiul" éltünk három hónapig. Az udvarban lakókkal mind összebarátkoztunk. Wang néni továbbra is mosott ránk, Chen néni a szomszédból segített a gyermek körüli teendőkben. Olykor meghívtak jiaozit (húsos táskát) enni, unokáikkal játszottunk az udvaron. Sosem felejtem el nekik, hogy akkor ott helyet adtak nekünk, gondoskodtak rólunk, fiamat dajkálták, mindhármunkat befogadtak, akár ha kínaiak lettünk volna.

Második fiam, Gábor már akkor született, amikor férjem a nagykövetségen volt diplomata. Ott fürdőszoba és meleg víz is rendelkezésünkre állt. De Gábor körül is kínai néni segédkezett nekem: Bao asszony. Gábor öt hónapos volt, amikor hazatértünk.

Megjelent a A "PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA - Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből" című, a Magyar-Kínai Baráti Társaság saját szerkesztésű, 2014-ben megjelent, kétnyelvű (magyar és kínai) kiadványában.

Minden jog fenntartva.©MKBT ©Szerzők és jogutódok

PUBLIKÁCIÓK

feltöltés alatt...

FOTÓALBUM

feltöltés alatt...

RIPORTFILM

Ajtónyitók - beszélgetések a sinológia mestereivel: Kalmár Éva

(a CENTRUM TV produkciója a Szegedi Tudományegyetem és a Magyar-Kínai Baráti Társaság támogatásával)

https://www.youtube.com/watch?v=VmNyHb7XxaI