#mkbtklub

#Kesselyák Péter

KAPCSOLAT

feltöltés alatt...

Kesselyák Péter

Kesselyák Péter

1964-65-ben szakértőként jártam Kínában. A tapasztalataimat a Túl a Kínai Nagy Falon c. könyvben írtam meg, és 136 színes fotóval gazdagítottam. A könyv borítólapja alább található.

Rövidített szakmai életrajz

Születési hely és idő: Budapest, 1936.02.07.

Tanulmányaim:

Oklevelemet a Szegedi Tudományegyetem matematika-fizika szakán szereztem 1958-ban, majd a Budapesti Műszaki Egyetem mérnök-továbbképző tanfolyamain képeztem tovább magamat a gyártmány-klimatizáció, megbízhatóság, félvezető impulzustechnika és számítástechnika területén.

Nyelvtudás:

1970 óta angol, német, orosz és spanyol nyelvből középfokú állami nyelvvizsgával rendelkezem. 1977-től szakfordítóként hosszú éveken át voltam az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda külső munkatársa.

Munkakör:

Az 1958/59 tanévben a Szegedi Ságvári Endre Gimnázium tanára voltam, majd 1959 őszétől a BHG Híradástechnikai Vállalat kutató-fejlesztő mérnökeként dolgoztam 1991-ig. 1991-től a Nemzeti Hírközlési Hatóság szak-főtanácsosaként működtem 2006-ig, 70 éves életkorom betöltéséig, mint köztisztviselő.

Szakterületem a híradástechnikai berendezések klímaállóságának és megbízhatóságának tervezése, vizsgálata, értékelése, és szabványosítása - beleértve a megbízhatóság szoftver aspektusait is.

1993-tól - itthoni munkám mellett - a Magyar Távközlési Igazgatást képviseltem az Európai Távközlési Szabványosítási Intézetben, az ETSI-ben. 1996-ban beválasztottak az ETSI 25 tagú vezető testületébe, a Board-ba, ahol 9 éven át az Európai Unió keleti bővítésével kapcsolatos szabványügyek menedzseri posztját láttam el.

Nemzetközi együttműködés

1964/65-ben a Kínai-Magyar Műszaki-Tudományos együttműködés keretében másfél évet töltöttem szakértőként Dél-Kínában, a kantoni híradástechnikai tropikalizációs kutatóintézetben, ahol magyar gyártmányú alkatrészek és berendezések trópusállósági és megbízhatósági vizsgálatát végeztem.

1969-73 között a Kubai-Magyar Műszaki-Tudományos Együttműködés keretében részt vettem a Kubai Távközlési Minisztérium felügyelete alatt Havannában felállított tropikalizációs kitételi állomáshálózat és laboratórium megszervezésében, majd az állomáshálózat helyszíni irányításában.

1966-89 között rendszeresen részt vettem a Csehszlovák-Magyar, illetve NDK-Magyar Műszaki Tudományos Együttműködés keretében folytatott kétoldalú gyártmány-megbízhatósági konzultációkon. 1978-80 között fentieken túl a Szovjet Postaügyi Minisztériummal kötött együttműködésben vettem részt.

Tagság különböző szervezetekben

1966 óta tagja vagyok a Híradástechnikai (és Informatikai) Tudományos Egyesületnek (HTE)..

1975 óta tagja vagyok az Európai Minőségügyi Szervezet (EOQ) Magyar Nemzeti Bizottságának, ezen belül a Szolgáltatási Szakbizottság elnöki tisztét láttam el 1992-2004 között.

Az EOQ nemzetközi szervezet Szoftver munkacsoportja keretében előadója voltam az I. és II. Szoftverminőségügyi Világkongresszusnak (1995 San Francisco, illetve 2000 Yokohama).

1997-től a Nemzeti Akkreditáló Testület (NAT) meghívására részt veszek az "Elektronika-Távközlés-Informatika" Szakmai Akkreditáló Bizottság (SzAB) munkájában,

1998 óta aktív tagja vagyok a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (IEC) 56. Megbízhatósági Szakbizottságának, ezen belül a WG 4 (System Aspects of Dependability) munkacsoportnak.

Szakirodalmi publikáció

1962-2005 között több, mint 50 cikk hazai és külföldi folyóiratokban, valamint 40 konferencia-előadás hazai és nemzetközi fórumokon, továbbá 14 szakértői tanulmány, részletes publikáció-jegyzék szerint.

Díjak, kitüntetések

Országos középiskolai tanulmányi versenyek. Miniszteri dícséret (1953: földrajz, 1954: fizika)
BHG-TERTA-ORION Műszaki Közlemények nívódíjai: 1967, 1976, 1980, 1982. (Nívódíjas cikkek a Publikáció-jegyzékben megjelölve).
Országos Mikroelektronikai Pályázat, 1983. II. helyezés.
Az Európai Minőségügyi Szervezet (EOQ) 1983. évi nívódíja a "Quality" c.folyóiratban megjelent cikkemért (a hibakapacitás, mint új fogalom bevezetéséért).
HTE "PUSKÁS TIVADAR" díj (1986) a megbízhatóség relativitási elvének megfogalmazásáért.
HTE Ezüst jelvény (1987)
HTE Arany jelvény (1990)
HTE "VIRÁG-POLLÁK" díj (1991) a "Szoftver megbízhatóság" c. modell ismertető cikkemért.
KHVM "BAROSS GÁBOR" díj (1994 március 15) (miniszteri kitüntetés Magyarország ETSI-csatlakozásának előkészítéséért és a hazai ETSI titkárság működtetéséért)
MTESZ emlékérem (1994)
"A hírközlés szabályozásáért" (1995, Nemzeti Hírközlési Hatóság)
EOQ MNB tiszteletbeli tagság (1996).
"A hírközlési piacért" (2003, Nemzeti Hírközlési Hatóság)
Az Európai Távközlési Szabványosító Intézet (ETSI) elismerő oklevele 9 évi Board tagságért (2005)
A Nemzetközi Életrajzi Központ (International Biographical Centre, IBC, Cambridge, England) életmű elismerő oklevele arról, hogy beválasztottak a 21.század 2000 intellektuális kiválósága közé a műszaki megbízhatóság-tervezés és informatika terén végzett tevékenységemért. (2006).

OLVASS BELE!

Részlet Kesselyák Péter: Túl a Kínai Nagy Falon c. könyvéből

Emlékirat, ami ma már történelem

Egy 16 hónapos kiküldetés tapasztalatai 1964-65-ből

A startpisztoly eldördül

Egy zimankós januárvégi napon főnököm, Schmidt János, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár klímaállósági vizsgáló laboratóriumának vezetője magához kéretett. Vállalnék-e egy három hónapos, de lehet, hogy hosszabb kínai kiküldetést? Somfai Feri kollégánk ugyanis, akinek kantoni tartózkodása családjával együtt május végéig szól, kérte hivatalos hazarendelését, mivel felesége hamarosan gyereket vár. Őt kellene váltani a lehető legrövidebb időn belül, de legkésőbb március első napjaiban.

Természetesen örömmel mondtam igent, hiszen évek óta titkos vágyam volt, hogy egyszer eljussak Kínába. Nőtlen fiatalember lévén, nem riasztottak el az aggályoskodó vélemények, miszerint a Kínával megromlott politikai viszony miatt nem tanácsos oda menni. 1964-et írtunk. Még élt a két ország között aláírt műszaki- tudományos együttműködés, amelynek keretében 1958 óta magyar híradástechnikai gyártmányok trópusállósági vizsgálatát folytathattuk dél-kínai kitételi állomásokon úgy, hogy a vizsgálatokhoz szükséges műszerekkel a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (a továbbiakban: BHG) látta el a Kínai Gépipari Minisztérium 16.sz. Kantoni Gyengeáramú Kutató Intézetét, a rendszeres méréseket pedig a kutatóintézet technikusai végezték egy kiküldött magyar szakértő irányítása mellett, aki folyamatosan havi jelentésekben számolt be a vizsgálatok eredményéről.

Az együttműködés mindvégig hasznosnak és gyümölcsözőnek bizonyult, ezért magyar részről megvolt a szándék arra, hogy a szovjet-kínai szembenállás árnyékában, a megromlott politikai viszony ellenére a jó szakmai kapcsolatot tartsuk fenn kínai partnereinkkel. Csakhogy az aktuális műszaki-tudományos egyezmény május végéig volt érvényben, ezért a további együttműködés a kínai fél hozzáállásától függött, vajon hajlandó lesz-e meghosszabbítani az egyezményt. Ha igen, akkor kiküldetésem is meghosszabbodhat. Feltéve persze, ha egyáltalán megkapom az útlevelet és kiutazhatom, ugyanis káderlapom nem sok jóval kecsegtetett. Főnököm nagy erőket vetett latba azért, hogy kiküldetésemet szakmai indokokkal körülbástyázza. Végül is államérdek fűződött az együttműködés folytatásához és az újszerű tropikalilizációs szakmában nem lehetett csak úgy a szögről leakasztani olyan szakértőt, akinek a káderlapja is eszményi lett volna. Mint később megtudtam, a kulisszák mögött Schmidt János dr.Szilbereky Jenő igazságügymininiszter helyetteshez - sógorához - fordult, hogy vállaljon értem "garanciát" a belügyi szerveknél. Nos, a Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából így történhetett, hogy megkaptam a szolgálati útlevelet, méghozzá Európára, Ázsiára és Afrikára kiterjesztve. (Hazatérésem után egyszer főnököm úgy rendezte, hogy egy operaházi előadás szünetében "véletlenül" összetalálkozzunk Szilbereky Jenővel és feleségével, így módom nyílt utólag megköszönni "garanciavállalását").

Megkezdődhetett a versenyfutás az idővel. A Klímalaborban - ahol matematikus-fizikusként kutató mérnöki beosztásban dolgoztam - erőltetett ütemben be kellett fejeznem egy aktuális prémium-feladatot. Utaztatásomat a Budavox Külkereskedelmi Vállalat intézte, velük kellett szerződést kötni a külföldi kiküldetés időtartamára. Az Országos Közegészségügyi Intézetben oltást adtak fekete himlő, kolera és tifusz ellen. A BHG üzemorvosa egy kis kofferra való gyógyszert írt fel, minthogy Kínában a gyógyszerellátás hiányos és bizonytalan volt. Jellemző a bölcs SzTK szabályokra, hogy ezeket a gyógyszereket nem lehetett SzTK jogosultság alapján kiváltani, mivel nem itthoni gyógykezelésem céljára kellettek. A vállalatnak teljes árat kellett fizetnie értük, több mint ezer Ft-ot, ami akkoriban egy mérnök félhavi fizetésével volt egyenértékű. (A jó magyar állampolgár külföldön nyugodtan elpatkolhat, csak az a fontos, hogy onnan is fizesse az SzTK hozzájárulást). - Egyik ruházati üzletből a másikba kilincseltem, hogy megpróbáljak februárban rövid ujjú inget és egyéb trópusra való nyári holmit venni. Mindenütt úgy néztek rám, mint a bolondra. Uram, jöjjön májusban! Volt, ahol a nyári holmik lenn voltak a raktárban becsomagolva, de azokat nem volt szabad szezon előtt felbontani. Végül vett anyagból sikerült rövid ujjú ingeket csináltatnom. Erre nagy szükség volt, hiszen akkoriban Kínában mindenfajta ruházat csak jegyre volt kapható és ráadásul nem éppen a vállasabb európaiak méretére.

Az indulás időpontját március másodikára, hétfőre tűzték ki, feltéve, ha előtte való héten megérkezik a kínai fogadókészség. Bár vízumkényszer nem volt a két ország között, ez nem jelentette azt, hogy bárki érvényes útlevéllel szabadon utazhatott. Előzetes bejelentés alapján a fogadó ország döntött arról, hogy van-e kifogása a bejelentett személy érkezése ellen. Eljött a tervezett indulás előtti péntek anélkül, hogy a kínai fogadókészség megérkezett volna, ezért megnyugtattak, hogy a hét végén lazítsak egy kicsit, néhány nappal tolódni fog az utazás. Abban az időben a szombat még munkanap volt és azon a héten február 29-ére, szökőnapra esett. Nomen est omen. Délelőtt 10 órakor izgatottan kerestek a Budavoxból telefonon: megérkezett a kínai fogadókészség! Hétfőn reggel mégis indulnom kell! Azonnal menjek felvenni az útlevelet, pénzt, repülőjegyet. Villámgyors búcsú a kollégáktól, aztán lélekszakadva rohanás a Budavoxba. A hivatalos ügyek elintézése után még annyi időm maradt, hogy néhány perccel a szombat déli üzletzárás előtt berobbanjak az OFOTÉRT-ba fényképezőgépet vásárolni. Óriási hiba lett volna Kínába utazni enélkül. Büszkén és boldogan öleltem keblemre az új Werra gépet, amely hosszú időre hűséges társammá vált hetedhét országon keresztül.

Nehéz pót-apának lenni

Március másodikán, hétfőn reggel családtagok és kollégák gyűrűjében elegáns kézi csomaggal, szépen vasalt nadrágban feszítve érkeztem a MALÉV Dorottya-utcai standjára a reptéri buszhoz, ahol márt várt rám Fótról bejövet Sziráki Istvánné két pici gyermekével, hogy kísérőjük és gyámolítójuk legyek az úton Kantonig. Férje, a Villamosipari Kutatóintézet munkatársa, az ottani Erősáramú Intézetben volt - ugyancsak államközi szerződés alapján - kiküldött szakértő. Bemutatkoztunk egymásnak. Csomagjaik láttán elrémültem. Több koffer, gömbölyűre tömött kézitáska és kisebb-nagyobb szatyor mellett vagy négy óriási, lepedőbe kötött batyu sorakozott a váróteremben, amilyeneket a vándorcigányok szoktak magukkal hurcolni. A repülőtéren, miután érzékeny búcsút vettem édesanyámtól, ismerősöktől és kollégáktól, nehéz műszak vette kezdetét. Szirákiné a 9 hónapos Évikét vitte a karján a moszkvai gép fedélzetére, két tömött kézitáska kíséretében, nekem a 2 éves Ildikó jutott, no meg a saját kézitáskámon kívül több szatyor és egy lepedős batyu, amelyet már nem lehetett feladni a többi csomaggal. A két gyerek sírókoncertje közepette vonultunk így végig a repülőgép fedélzeti folyosóján, az utasok részvét-pillantásaitól kísérve. Folyt rólam az izzadtság, amikor a helyünket elfoglaltuk. Szirákiné reszketett az idegességtől. A gépet levegőtlennek, aztán huzatosnak találta. A gyerekeket négy réteg gyapjúholmiból vetkőztette és öltöztette, természetesen szerény segédletemmel. A gyerekek szomjasak voltak, de a teát nem itták meg. Tejhez szoktak, de tej nem volt a gépen. Tisztába tételüket nem lehetett a mosdóban elvégezni, "mert ott hideg volt". Nosza, kérjem meg a személyzetet, hogy a konyhában a tálalóasztalon lehessen bepelenkázni őket. Megengedték. Aztán Szirákiné a kicsit megszoptatta, és végül álomba ringatva sikerült betennie őt a polcos gyerekágyba. Közben a nagyobbikat én tartottam az ölemben. Mosoly, kedveskedés nem használt, idegen maradtam Ildikó számára. Bömbölve, rugkapálva kívánkozott anyukája ölébe. Az utasok szánalommal figyelték, hogy a "szegény apukának" mennyi gondja-baja van egyfolytában.

Közben azért az ablakon ki-ki sandítva láttam, amint ezüstösen kanyarog odalenn a Tisza, majd megszaporodnak a hófoltok és térkép-szerűen kitárul alattunk az egész Kárpátalja, messze a Hoverláig. A csúcsokon vakítóan fehérlik a hótakaró, a völgyekben pedig pontszerűen meredeznek a fenyőerdők fái, mint egy sűrű, elkopott kefe miniatür tüskéi. Aztán felhőbe burkolódzott a táj és a gép egyenletes rótta útját a távoli Moszkva felé. Moszkvában - mint távolkeleti tranzit utasokat - bevittek bennünket autóbusszal az Osztankino szállóba, mivel tovább utazásunk csak 36 órával később, szerda hajnalban volt esedékes.

Rövid moszkvai intermezzó

Egyik kolléganőm otthon megkért, hogy egy kis vitamin-csomagot vigyek el itt tanuló öccsének, nehogy a hosszú moszkvai tél után kitörjön rajta a skorbut. Fölkerekedtem hát, hogy randevúzzak Lelkes Ákossal, aki készségesen szegődött mellém, hogy a város nevezetességeit megmutassa. Másnap a Vörös térről indulva végig jártuk a Kreml műemlékeit, az 5000 személyes kongresszusi csarnokot, felvitt a Lenin hegyre, ahol a Lomonoszov egyetem felhőkarcolójának tövéből pompás kilátás nyílott a Moszkva folyó kanyarulatára és a városra. A körutat a Moszkva szálló tizenötödik emeletén lévő panoráma cukrászdában zártuk - a mínusz 5 fokos zimankó ellenére - forralt bor helyett - fagylaltozással.

Utazás Szibéria felett

Este 11 órakor jött el az ideje, hogy a Sziráki család hölgytagjaival egyetemben az autóbusz kivigyen bennünket ismét a repülőtérre és utazásunkat Irkutszkon át Pekingig folytassuk. Hajnali fél háromkor emelkedett magasba a TU 114-es. Moszkva fényei hamar elmaradtak. Odalenn az apró települések pislákoló lámpásai szeszélyes fűzérekbe láncolódva kígyóztak szerteszét. Kristálytiszta, holdvilágos éjszaka volt. Valahol az Ural tájékán rejtélyes szellemváros fölé érkeztünk. Ameddig a szem ellátott, sakktáblaszerűen elrendezett és kivilágított utak hálózata fedte a terepet, a gép jó negyedórán keresztül röpült felettük. Máig sincs fogalmam róla, mi lehetett ez a gigantikus létesítmény. Aztán véget ért a sűrű európai településhálózat és az Ural fölött átrepülve hirtelen feltárult Szibéria félelmetes végtelensége, ahol irdatlan messzeségekben csupán egy-egy magányos fénypont jelezte, hogy nem teljesen lakatlan holdbéli táj fölött repülünk. Hajnali 4 óra tájban kezdett derengeni. Odalenn óriási síkság képe bontakozott ki, ameddig a szem ellátott. A fenyők dél felé apró, elszigetelt kis erdőcskék formájában, észak felé félelmetes, összefüggő rengetegben uralták a havas tájat. Rézsút alattunk enyhe kanyarulatokkal kígyózott a transzkontinentális vasútvonal, mellette nagy ritkán egy-egy település. A napfelkelte először csak a látóhatárhoz közel pirosította meg az eget, vékony csíkot hasítva ki az éjszaka sötétkékjéből, miközben a nyugaton húzódó enyhe ködrétegről sötét meggypiros fény verődött vissza. Gépünk hamarosan ereszkedni kezdett és fél 6-kor leszállt Nyugat-Szibéria központjában, Omszkban egy félórás pihenőre. Aki akart kiszállhatott, de odakinn a hajnali ködben párafelhőt lehelő emberek futkostak és -25 C°-ot mutatott a hőmérő. Első szippantásra befagyott tőle az orrom, így aztán maradtam a gépben Szirákiékkal együtt. Tovább menet Irkutszkhoz közeledve a vidék egyre változatosabb lett. Dombok, hegyek, befagyott folyók, több száz kilométeres erdők vonultak el szép lassan a tájat fürkésző szem előtt. Végül 4400 km-es repülőút megtétele után, moszkvai idő szerint reggel 9 órakor megérkeztünk Irkutszkba, Kelet-Szibéria fővárosába, ahol tavaszias 0 C° fogadta a gépből kiszálló utasokat.

Becsöppenünk egy új világba

Az útlevél és vámvizsgálat után 10 órakor délután 3-ra, pekingi időre állítottuk át óráinkat. A tranzit váróteremben hirtelen meghökkentő dilemma elé kerültem: a férfi és női wc ajtaját csak kínai felirat jelezte. Mi a szösz, már Kínában vagyunk? Most aztán hová nyissak be? Megpróbáltam elemezni a karaktervonalakat, mint valami kontár tenyérjós vagy ólomöntő, végül a kecsesebbik karaktert a női bejárattal hoztam összefüggésbe és a másik kilincsre tettem rá a kezemet... Helyesen tippeltem.

Hamarosan beszálltunk a kínai IL 18-as repülőgépbe. A gyerekeket kis copfos légikisasszonyok helyezték kényelembe, az utasoknak illatos jázmin teát szolgáltak fel soha nem látott gusztusos ételek kíséretében. Egyik salátájuk zöld cérnaszálra fűzött, üvegesen átlátszó kocsonyás zselére emlékeztetett. Olvasni való is akadt bőven: angol, orosz, francia, spanyol és kínai képes újságokat kínáltak mindenkinek. Gépünk nem sokkal a felszállás után a Bajkál-tó fölé érkezett. Ez volt az egész légi út legszebb része. A befagyott óriási tó jégtükrét narancsos gyöngyházfényben fürösztötte a nap, a jégen itt-ott szürke rianások rajzolata futott végig. A partokat mindkét oldalon vakító hófoltokkal tarkított acélkék hegyek koszorúja övezte, 100-150 km hosszúságban kitöltve a teljes panorámát. A parthoz közel érve látszott, hogy a hegyek meredeken buknak a tó színe alá, a lejtőkön pedig impozáns fenyőerdők kapaszkodnak keményen a sziklás talajba. Miután ködbe veszett a Bajkál a bágyadt délutáni napsütésben, felhők fölött repülve utaztunk át Mongólia fölött. Csak a leszállás előtt nem sokkal kezdett ismét felszakadozni a felhőzet - rövid időre előbukkant alattunk a hegyen-völgyön át kígyózó Kínai Nagy Fal - aztán gépünk landolt a pekingi betonon. Itt már esti szürkület fogadott, noha moszkvai idő szerint még csak déli 1 óra felé járt. Öt óra kiesett az életemből, mégis úgy éreztem az éjszakai nem-alvás és a sűrített élmények súlya alatt, mintha öt órával hosszabb, és nem rövidebb lett volna ez a nap. A gépből kilépve +8 C°-os szellő lengedezett körülöttünk. A repülőtér nem volt nagy, de csarnoka ragyogóan tiszta és ízléses. A kínai hatóság már tudott érkezésemről, mert az útlevélvizsgálatnál az egyenruhás tisztviselő adataimat nézve rögtön rákérdezett: "Ugye, ön a magyar szakértő, aki utazik Kantonba?" Magyar részről azonban nem várt bennünket senki. (Mint később kiderült, hazulról ugyan megtáviratozták pekingi kirendeltségünknek, hogy Ferihegyről elindultunk, de hogy mikor érkezünk Pekingbe, azt nem). Sebaj, előhúztam a Budavoxtól kapott telefonszámot és az információs pultnál kértem, hogy telefonálhassak. A copfos kisasszony rápillantott, aztán elmosolyodott és közölte: ez egy régi rossz szám. Majd ő segít. Keresgélnie sem kellett, előtte feküdt egy lista az összes külképviselet telefonszámával. Rögtön tárcsázott és kezembe nyomta a kagylót. Hosszasan kicsengett a vonal, de a túlvégen senki sem jelentkezett. Hiába, a munkaidő már lejárt. Akkor hát telefonáljunk a nagykövetségre! Mondanom sem kell, hogy a követségi telefonszámom is rossz volt, de ez már nem jelentett fennakadást. A követség ügyeletesét pillanatokon belül sikerült elérni. Nem tudtak érkezésünkről, de fél órán belül itt lesznek értünk autóval. Így is történt. Pekingben azidőtájt majdnem ünnepnek számított, ha jött valaki hazulról. Bennünket is nagy segítőkészséggel és örömmel fogadtak. Mire beértünk a városba, már a szállodai szobákat is soron kívül lefoglalták számunkra az ódon városfal melletti Xin Qiao (Hszincsao) szállóban. Egy feladatunk maradt csak: belezuhanni az ágyba és aludni.

Akklimatizálódás a kínai fővárosban

Öt érdekes nap következett Pekingben. Másnap jelenésem volt a kereskedelmi kirendeltségen, ahol Horváth Zoltánné, a kirendeltség titkára fogadott. Sok hasznos tanáccsal látott el és megszervezte hivatalos programomat. Jelezte, hogy a Gépipari Minisztérium másnap estére meghívott a híres pekingi kacsavendéglőbe, hogy ott fehér asztalnál ismerkedjenek meg az új kantoni szakértővel, szombaton pedig egész napos kirándulásra visznek a városon kívül fekvő Nyári Palota megtekintésére. Aztán mellém szegődve végig kalauzolt a kirendeltségen és a nagykövetségen. Egy-kettőre kiderült, hogy Pekingben is kicsi a világ. Három volt szegedi ismerőssel találkoztam össze puszta véletlen folytán. Mint kiderült, matematika professzorom, Dr. Kalmár László leánya, Éva és férje, Hajdú Lajos a követségen dolgozott és meglepetéssel itt láttam viszont Juhász Ottó egykori bölcsészhallgató évfolyamtársamat is, akivel ugyan nem jártunk együtt, mivel én matematikus-fizikus voltam, de az összevont marxizmus előadásokat közösen hallgattuk a bölcsészekkel és a katonaságnál együtt szenvedtük végig az egyhónapos nyári egyetemi táborok viszontagságait. (Találkozásunkkor még egyikőnk sem gondolta, hogy később, a nyolcvanas években ő lesz a pekingi nagykövet). A kirendeltség és a követség munkatársaival való futólagos ismerkedés után tisztelgő látogatást tettem Halász József nagykövetünknél, aki egy kupica Hubertus mellett jó munkát kívánt kantoni működésemhez. A követség kőkerítéssel zárt tágas park közepén álló, elegáns, század eleji épület volt, amely hajdan az Osztrák-Magyar monarchia követségéül szolgált a kínai császári udvar mellett és közös osztrák-magyar tulajdont képezett. Az idők azonban 1903 óta nagyot változtak. 1949-ben Ausztria nem ismerte el a Kínai Népköztársaságot, így a követség épülete teljes egészében magyar birtokba került.

Hivatalos dolgaim végeztével elbúcsúztam Horváthné Évától és nyakamba vettem a várost, ahol temérdek új benyomás fogadott, mindenek előtt a szokatlan, nyüzsgő forgalom. Hamar meg kellett szokni, hogy a megállóból induló autóbusz kolompolással jelzi az indulást. Az autóvezetők kényük-kedvük szerint dudálhatnak, ehhez képest a rengeteg kerékpáros csengető koncertje csupán egércincogás. Útkereszteződésnél a villanyjelző csak a járműforgalmat szabályozza, a gyalogos akkor mehet át, amikor akar, vagy tud. Érdekes szabály az is Kínában, hogy a diplomaták, magas rangú hivatalnokok autóinak, meg az idegeneket fuvarozó taxiknak elsőbbséget biztosít a forgalomirányító rendőr, akárcsak nálunk a mentő vagy tűzoltó autóknak. Index és stop-lámpa nem használatos. Ha az autóbusz kanyarodni akar, a kalauz piros zászlót lenget ki az ablakon. Eleinte mulatságos látvány, de meg lehet szokni ezt is.

Húszperces séta után a kínai üzletnegyed főutcáján találtam magamat. Bizonyára furcsán hangzik Pekingben külön kínai üzletnegyedről beszélni, de tudni kell, hogy Peking a kínai és mongol történelem nagy ütköző pontja. A várost 1263-ban - nem sokkal a magyarországi tatárjárás után - Kublai kán foglalta el és fővárosává tette. Ezután rakták le a mai Peking alapjait, amely a sakktábla elrendezésű, fallal körülvett Belső Városra (mongol városra) és a falon kívül meghúzódó, kínai iparosok és kereskedők lakta Külső Városra oszlott. A Külső Város mindmáig megőrizte a "kínai negyed" elnevezést, holott a mongolok százéves uralma már réges-régen letűnt Peking egéről. Csupa egy emeletes ház sorakozik itt ma is - ennél magasabbat a császárság még a 20. század elején sem engedett építeni, nehogy az egyszerű polgárok házai felségsértő módon megközelítsék az uralkodó palotájának magasságát. Bár a császárság 1911-ben megbukott, a város arculatára még mindig rányomja a bélyegét ez az építkezési stílus. A színek harsognak mindenfelé. Fehérre, sárgára, zöldre meszelt házak, fehér alapon piros karakterekkel megfestett cégtáblák, sárga-kék-zöld üveglapocskákból mozaikszerűen összerakott ablakok, üzlet üzlet hátán. És amilyen tarka színekben a főutca, épp oly tarka illatok csapnak elő a mellékutcákból. Fűszeres étel-specialitások gőzei, fokhagyma, szárított hal és füst szagával vegyítve.

A kinai negyedből a déli városkapun keresztül juthatunk a tágas Tien An-men térre. Szemben a régi Császárváros, a Téli Palota főbejárata, fölötte az ország vezetőinek dísztribünje, ahonnan ünnepi felvonulások alkalmával integetni szoktak a tömegnek. Balra a Nemzetgyűlés épülete, vagyis a Parlament, jobbra a Történeti múzeum. A tértől 10 percnyi járás Peking előkelő Váci-utcája, a Wang-Fujing, tele árúházakkal, üzletekkel és utcai árusító helyekkel, ahol késő estébe nyúlóan nagy a nyüzsgés az egymás után kigyúló neonfényes cégtáblák és hirdetések alatt.

15 fogásos vacsora a híres pekingi kacsavendéglőben

Másnap este elérkezett a beharangozott kacsa-vacsora ideje. A Gépipari Minisztériumból két állami egyenruhába öltözött hivatalnok jött értem autóval. A kirendeltségről Horváthné Éva volt a kísérőm, ő mutatott be nekik. Udvarias hajlongás és kézszorongatás közepette kezdtük meg a társalgást. A vendéglőnél a pincérek már lesték érkezésünket, hogy azután előzékenyen betessékeljenek az előre foglalt asztalhoz. A pekingi kacsavendéglő messze földön híres és százféle ételt készítenek itt a hápogó nemzetség legízletesebb porcikáiból. 15 fogást szolgáltak fel. Volt kacsahúsos palacsinta szója mártással, kacsaszív hagymával elkészítve, kacsamáj különleges zöldségekkel, kétféle kacsaleves, kacsahús sült bambuszrüggyel, grillezett cukros kacsabőr, amit ropogtatva lehetett elmajszolni, majd forró vajban sült cukros alma, amely a tálból kivéve azonnal keményedő karamell-szálakat húzott. Volt száznapos tojás is - nem hittem volna hogy milyen jó! Az este barátságos hangulatban telt. Nem győztem magamba szívni a rengeteg új tapasztalatot, miközben kínosan ügyeltem arra, hogy az evő pálcikákat jól fogjam és tudjak is velük enni. Nagy szégyen lett volna a "mentőövként" odakészített kést-villát használni. Hála Istennek az otthoni előgyakorlat után a pálcika-forgatási vizsga sikerült, csak utána kegyetlen izomláz gyötörte az ujjaimat. Sebaj, a kiskutyának is bele kell jönnie az ugatásba, érdemes volt átesni a tűzkeresztségen.

Kirándulás a Nyári Palotába

Szombat reggel a minisztériumból egy angol tolmácsnő és a nemzetközi kapcsolatok osztályának egyik beosztottja jött értem a 3 éves kisfiát is magával hozva. Bemutatkoztunk, majd megadták a útirányt a gépkocsivezetőnek és hamarosan hátunk mögött maradt Peking. A hajdani császárok Nyári Palotája mintegy 20 km-re épült a városon kívül, a közeli Illatoshegy lábánál. Tulajdonképpen nem is palota, hanem dimbes-dombos területen fekvő hatalmas park, tele szebbnél-szebb épületekkel, templomokkal és középen egy nagy, másfél km hosszan elnyúló mesterséges tóval. A palota-komplexum építését a XII. században kezdték, de igazi pompáját a Qing dinasztia idején nyerte el az 1700-as években.

Kísérőim lelkesen kalauzoltak végig a látnivalók tömkelegén, ezernyi lépcsőt megmászva, díszes kapukon át, dombra fel és dombról le. A Hosszú Élet dombjának tetején megcsodálhattam a Bölcsesség tengerének templomát. Almazöld színű mázas csempével borított fala sejtelmesen csillogott a bágyadt kora tavaszi napfényben, Jancsi és Juliska meséjének mézeskalács házát idézve - csak éppen óriás változatban. A császári lakosztályok eredeti bútorait, kincseit meg lehetett csodálni a palota-komplexum épületeiben. Gyöngyházfényű, kagyló-intarziás barna bútorok, smaragdzöld, opálosan átlátszó jade-kőből kifaragott domborművek, melyeken áteső fényben a fényintenzitás árnyalatai rajzolódtak ki. Különleges látványt nyújtott a tóra épült emeletes márvány-gondola, amelynek "fedélzetéről" teázás közben végig lehetett tekinteni a park nevezetességein és a háttérben húzódó hegykoszorún. Aztán a márvány-gondolától egy másfél kilométer hosszú fedett ösvény vezetett vissza a park bejáratához. Az ösvény fölé azért húztak régen tetőt, hogy a császárnénak és udvarhölgyeinek ne kelljen napernyőt vinniük, amikor a márványgondolához kisétálnak. A kínai eleganciához ugyanis hozzá tartozott, hogy védjék bőrük fehérségét az izzó nap barnításától - amiből viszont a pórnépnek bőven kijutott.

A parkot helybéliek is látogatták. Kisebb csoportokkal találkoztunk. Sokan hordtak közülük arcukra kötött szájkendőt, amely orrukat is eltakarta. A száraz téli időszakban - amelynek épp vége felé jártunk - a mongol puszták felől fújó szél sok port hoz magával, ezért aki vállalja a kényelmetlen viseletet, így védekezhet a szilikózis ellen. Ha pedig valaki náthás, azért köti fel a szájkendőt, hogy ne fertőzzön meg másokat. Szép és önzetlen gesztus, amit itthon kevesen tennének meg.

Még egy nap csavargás Pekingben

Szombati napomat a Nyári Palota meglátogatása teljesen kitöltötte. Vasárnap azután egyénileg kerekedtem föl, hogy a város déli peremén álló Ég Templomát is megtekintsem. Zománcos kék kerámiával borított csúcsos, kerek tetőzete már messziről integetett. Képe nem volt ismeretlen idehaza sem - akkortájt sok kínai konzerv érkezett Magyarországra az Ég Templomának kicsinyített képével, mint márkajellel. A kör alakú templom a Ming dinasztia idején épült 1420 körül. 13 hold-hónapnak megfelelően 13 oltár sorakozik benne körben, ahol hajdanán a jó termésért imádkoztak a császárok buddhista szertartás keretében. A templom belső terét 13 óriási fenyőtörzs-pillér tartja, ezeket 2000 km-es messzeségből, Yunnan (Jünnan) tartományból szállították Pekingbe.

A templomot körülvevő kolostorkert külön érdekessége az úgynevezett Suttogó Fal, egy kb. 15 méter sugarú kör mentén épült 2 m magas fal, amely a feléje forduló ember suttogását úgy veri vissza, hogy a hang a kör átellenes pontjában fókuszálódva lehallgatható. Régen a császári hivatalnokok így hallgathatták le a gyanútlan emberek falnak súgott titkait.

Visszatérve a Xin Qiao szállóba, kézhez kaptam útlevelemet, amelybe bepecsételték a kantoni tartózkodási engedélyt. Nem kis meglepetésemre az engedély 1965 július 31-ig szólt, vagyis több mint egy esztendőre, ami azt sejttette, hogy a kínai fél számít a két hónap múlva - azaz 1964 májusában - lejáró műszaki-tudományos együttműködés meghosszabbítására.

Egy nap alatt télből a nyárba

Március 9-én, hétfőn reggel folytattuk repülőutunkat Kanton felé. A Sziráki család hölgytagjaival együtt a kirendeltség Volga kocsija vitt ki minket a repülőtérre. A reggeli csúcsforgalom miatt több mint egy órával hamarabb el kellett indulnunk, mint normál körülmények között. Munkába igyekvő kerékpárosok százezrei lepték el az utakat, végeláthatatlan, tömör sorokban. A szembe jövő áradattól lépésben is alig lehetett haladni. Végül Horváthné Évától búcsút véve, 8 óra 20 perckor elstartolt velünk az IL-14-es. Az öreg légcsavaros masina 3000 m magasan repült, ahonnan nagyszerű látványt nyújtott az alattunk elterülő táj. Eleinte télies köntösben didergő, szürkés-sárgás, löszös alföldi vidék fölött húzott el a gép, majd itt-ott gyéren zöldellő vetések dugták elő a fejüket. 10 óra után, a Sárga-folyó fölött átrepülve Zhengzhou-ban szálltunk le. Itt már +8 C° volt a pekingi 0 C° után. Tovább repülve a táj megváltozott. Az egyhangú szürkeséget gyéren zöldellő rizstáblák és keresztbe-kasul futó öntöző csatornák váltották fel. Helyenként a földek teljesen víz alatt álltak, csak a parcellákat elválasztó gyalogösvények emelkedtek ki a tengernek látszó vidékből. Több kis gát összetorkollásánál egy-egy házikó vagy apró tanyacsoport állt őrt. A borús, ködös idő megszűnt és a déli látóhatáron megjelentek a nyárias kumulusz felhők. Nem sokára gépünk Wuhan városa fölött alacsonyan keresztezte a sok ágra szakadt Yangzi (Jangce) folyót. A sok vitorlás, az óriási folyó nyüzsgő élete lenyűgöző látványt nyújtott. Az embernek szinte kedve támadt játszani a liliputi házakkal, a vasúttal, a folyón úszó hajókkal, a Yangzi fölött átívelő, több km hosszú híddal, az üde zöld rétekkel és a várost koszorúzó hegyekkel. A wuhani repülőtéren már langyos tavaszi szellő fogadta az utasokat. A hőmérő 14 C°-ot mutatott. Ebédünket a repülőtéri étterem teraszán fogyasztottuk el. Útitársaink mind kínaiak voltak, egy angol lady-t kivéve, aki minden bizonnyal Hongkongba igyekezett. A reptéri személyzet éppen azzal volt elfoglalva, hogy a tél elmúltával a cserepes pálmafákat telepítették ki a szabadba. Jó érzés volt egy csapásra belecsöppenni az igazi tavaszba. Tovább repülve az időjárás megint párásabbra fordult, de ez már meleg pára volt a javából. Gépünk kora délután leszállt Changsha-ban, ahol a hőmérséklet 17 C° volt. Végül délután fél 5 órakor, 2200 km repülőút és háromszori leszállás után megérkeztünk Kantonba, azaz hogy a kantoni repülőtér ideiglenes lezárása miatt a 30 km-re fekvő Foshan-i repülőtérre, ahol Somfai Feri, Sziráki Pista, valamint a kantoni intézet tolmácsa, Xie Zhong-chi és az együttműködés vezetője várt bennünket. Üdvrivalgás közepette megfosztottak minket csomagjainktól és csaknem hordszékes diadalmenetben tettük meg az utat az Intézet autójáig. Ferit sápadt, sovány, beesett arccal láttam viszont. Meggyötörte őt az itteni klíma, pedig étkezésnél szigorú higiéniai szabályok szerint csak leforrázott zöldséget fogyasztott családjával együtt, tekintettel arra, hogy a konyhakerteket Dél-Kínában emberi trágyával trágyázták. Az Intézet fekete Plymouth autója elárasztott rizsföldek, banánpálmák, terebélyes gyökérfák, cukornád ültetvények között navigálva röpített minket Kanton felé, miközben 18 C°-os fülledt, páratelt levegő áradt be a kocsi ablakán, kihűlt mosókonyhára emlékeztetve. Úti célunk, a Viktória szálló, a Gyöngy-folyó szigetén, a Shamien-en (Számienen) épült, ahová járművel behajtani csak külön engedéllyel lehetett. Feriék megszerezték az engedélyt, így az autó begördülhetett a Shamien hatalmas örökzöld gyökérfákkal szegélyezett sétányára, emeletes villák között, amelyeket az angol gyarmatosítók építtettek az 1910-es években. Megérkezésünkkor Feri felesége, Jutka örömtől sikoltozva borult a nyakamba: csakhogy megjöttem és ők mehetnek haza! Angyal vagyok, aki megváltom őket a kantoni rabságból. Meg hát két hónap múlva gyereket vár és alig várja, hogy otthon lehessen. Sziráki Pistáéknál is nagy volt az öröm: Pista itt ismerte meg kisebbik, 9 hónapos Évike lányát. Én meg azért örültem, mert álmaim beteljesedtek: itt vagyok Dél-Kínában, egy ismeretlen új világban, amely ezernyi felfedezni valót kínál a távoli jövevénynek.

Néhány szó Kantonról és a Shamien szigetről

Kanton Kína harmadik legjelentősebb városa Peking és Shanghai után. Délen, szubtrópusi területen, a Gyöngy-folyó deltavidékén fekszik, Hongkongtól mindössze 150 km-re. A trópusi övezet határát jelző Ráktérítő a város határában húzódik. Kanton valódi kínai neve Guangzhou, a "Kanton" megnevezést angol gyarmatosítók ragasztották rá a 19.században. Az 1960-as évek közepén a 2,5 millió lakosú Kanton volt Kína egyetlen kapuja a nyugati világ felé. Évente tavasszal és ősszel itt rendezték meg a kínai exportkiállítást, amelyre Hongkongon keresztül özönlöttek a kapitalista világ üzletkötői. A város történelme 2800 éves múltra tekint vissza. A hagyomány szerint Róma alapítását megelőzően telepedett itt meg egy nemzetség, áttérve a nomád pásztorkodásról a földművelésre, miután 5 kecske az istenek jóvoltából rizskalászt hozott a szájában, biztosítva, hogy többé ne forduljon elő éhínség a vidéken. Az 5 kecske Kanton alapításának szimbóluma lett, a Yuexiu parkban nagyon szép szoborcsoport őrzi ennek emlékét.

Kanton a három magyarországnyi Guangdong (Kvantung) tartomány székhelye is egyben. A Gyöngy-folyó számtalan ágra szakadva szeli át a várost, több ezer dzsunka-lakó otthonát ringatva a hátán. A folyó egyik szigete - a Shamien - a 20. század elején angol gyarmatosítók otthona volt, ahová az egyszerű kínaiak be sem léphettek. Az angolok építtették a sziget gazdag és elegáns épületeit, köztük a Viktória szállót is, amely ezidőtájt otthont adott néhány itt dolgozó külföldinek.

A sziget díszes épületeiben tartományi és városi hivatalok, meg egy lengyel és egy albán konzulátus telepedett meg. A hajdan pezsgő életéről híres Nemzetközi Klub csöndes kihaltságban állt a hatalmas gyökérfák árnyékában, néha egy-egy hivatalos kultur-rendezvénynek adva otthont. A szigeten teniszpályák és parkok sorakoztak, a Gyöngy-folyó partja mentén pedig kellemes sétány húzódott, ahová a folyó felől érkező lágy esti szellő enyhületet hozott a párás trópusi melegben. A másfél km hosszú, gyökérfákkal szegélyezett promenádon csak a fák halk susogását lehetett hallani, a csendet ritkán törte meg az utcán játszó gyerekek zsivaja. Ebbe a környezetbe pottyantam bele hirtelen.

Új otthonom, a Viktória szálló

A szálló - kínai nevén Shengli binguan (Sengli pinkvan) - második emeletén a 305-ös szobát nyitották meg számomra. Körülbelül 4 méter belmagasságú, tágas nagy szoba volt 2 nagy ablakkal és erkélyre nyíló ajtóval, barna faburkolatos fallal és barna bútorokkal, a szoba közepén 4x4 m-es süppedő, elegáns almazöld-mintás kínai szőnyeggel, a fal mellett funkcióját vesztett angol kandallóval. Az ablakokra öreg gyökérfák vetettek hűsítő árnyékot. Az íróasztalon rádió, az ágy fölött szúnyogháló állt, nappalra elegánsan összetekerve, amit esténként az illedelmesen bekopogtató szobalány kibontott és hermetikusan - mint egy feszes sátrat - az ágyra ráhúzott. Lefekvéskor csak be kellett bújni a háló alá, amely éjszakára távol tartott szúnyogot, pókot, csótányt, gyíkot és minden egyéb hívatlan háziállatot. A szobához tartozott egy tágas fürdőszoba - hetenként négyszeri melegvíz szolgáltatással - meg egy piciny polcos ruháskamra.

A szálló kongott az ürességtől. Ezért a számomra megnyitott szobában sem lakott hosszú ideje senki. Több napig tartott, amíg a benn szorult dohos levegőt ki tudtam szellőztetni. A falak nedvesek voltak, időnként, amikor a relatív légnedvesség elérte a 95 %-ot, folyt rajtuk a víz a páralecsapódástól. Szép számmal akadt csótány is a háborítatlan szobában. Esténként, villanygyújtáskor futva menekültek a nagy, barna, 5 cm hosszú csótányok a kandalló és a faburkolat zugaiba - lábuk szinte kopogott a padlón. Két pár papucsot helyeztem üzembe, egyet papucsként, a másikat csótányirtás céljából. Mindjárt az első napokban napvilágra került egy kellemetlen társbérlet is. A polcos ruháskamra ajtaját kinyitva elállt a lélegzetem. Egy óriási fekete pók terpeszkedett a falon, teste akkora, mint egy kabátgomb, lábai hosszúak, mint az emberi ujjak. Ügyeletes csótányirtó papucsomat teljes erővel hozzávágtam, de meg se kottyant neki: kecses mozdulattal eltűnt a polc mögött. Egy hét múlva a fürdőkád alól bújt elő, s akkor kíméletlen papucs-csatában végeztem vele.

A szállóban Somfaiékon és Szirákiékon kívül egy cseh szakértő lakott még állandó jelleggel (különben csak a kantoni exportkiállítás idején népesedett be a szálloda tavasszal és ősszel egy-egy hónapra). A személyzetnek nem sok munkája akadt, de meg kell hagyni, hogy nagyon figyelmesek és barátságosak voltak. Volt köztük szakács, pincér, szobalány, portás, sőt akadt szállodaigazgató és helyettes igazgató is - elvégre egy üres hajónak is van kapitánya, meg helyettes kapitánya. Az igazgató Liang "tundzsi" és helyettese, Chen "tundzsi" (tundzsi = elvtárs) gyakran meglátogattak bennünket, érdeklődve, hogy meg vagyunk-e elégedve. Chen beszélt valamelyest angolul, sőt, mivel évek óta egymást váltó magyar szakértők laktak a szállóban, vette a fáradságot, hogy felszedjen némi magyar tudást is. Élvezettel vetette rá magát a Ludas Matyira, harsányan nevetve és térdét csapkodva, ha megértett belőle egy-egy viccet, miközben Liang tundzsi elégedetten bólogatva eregette pipájából a füstkarikákat. Egyébként az érintkezés nyelve a szálloda alkalmazottaival taglejtésekkel kísért pekingi konyhanyelv volt. A pekingit nekik - mint kantoni születésűeknek - idegen nyelvként kellett elsajátítaniuk.

A szálloda kényelmét hamar meg lehetett szokni. Konyhájuk kiváló volt, de étlapjukról mindig egy nappal előbb meg kellett rendelni a másnapi kosztot, hiszen néhány vendégre főztek csupán. Somfai Feri felvilágosított, hogy holmijainkat teljes biztonsággal nyitott fiókban őrizhetjük, több ezer forintnyi készpénzt is beleértve. A személyzet sohasem visz el semmit, mert a lopást rendkívül szigorúan büntetik. Valóban, később magam is megtapasztaltam, hogy a szállodában tökéletes a biztonság.

Bepillantás a Gépipari Minisztérium 16.sz. Kantoni Gyengeáramú Kutatóintézetének életébe

Az Intézet a városon kívül, a Fehér Felhők hegyének előterében települt. 900 dolgozót foglalkoztatott, közülük 4 mérnök az Egyesült Államokban végezte egyetemi tanulmányait, másik 5 pedig szocialista országokban tanult. Rajtuk kívül az intézet magját egy 150 fős technikus gárda képezte, akik kínai főiskolákon és egyetemeken szerezték diplomájukat, főleg az elektrotechnika, gépészet, mechanika és kémia szakokon. A dolgozók legnagyobb része azonban betanított munkás volt, illetve olyan segéd-személyzet, akiknek a munkája tulajdonképpen nem a kutatáshoz, hanem a háttér-intézmények fenntartásához járult hozzá. Sajátos kínai szervezés szerint a Kutatóintézet önálló gazdasági egységnek számított, amely maga gondoskodott a dolgozók étkeztetéséről, az intézet telephelyén belül lakásuk biztosításáról, orvosi és szociális ellátásukról, az intézethez vezető út karbantartásáról. Volt az intézetnek zöldségtermelő gazdasága és halastava - év végén minden dolgozó természetbeni juttatásként kapott - hízott disznó helyett - egy 2-3 kilós hízott pontyot. A nagy területen fekvő intézményt kőkerítés vette körül és egyetlen főkapun át lehetett oda bejutni, ahol állandó kapuőrség működött. Mivel a dolgozók és hozzátartozóik lakása is a telephelyen belül volt, mozgásukat a portaszolgálat rendszeresen ellenőrizni tudta. Az Intézetben az idegen nyelvtudás nem volt jellemző. Viszont kitűnően szervezett műszaki könyvtáruk volt, ahol például az Electronics c. angol nyelvű folyóirat kéthónapos késéssel tokkal-vonóval kínai nyelvre lefordítva, fényképekkel és ábrákkal együtt megjelent a polcon belső használatra, ékesen tanúsítva a "koppantás" művészi színvonalát. Az intézetben oda érkezésemkor egy angol és egy német tolmács dolgozott, de rajtuk kívül még a nemzetközi kapcsolatok osztályvezetője, Zhu tundzsi sem beszélt idegen nyelven egy kukkot sem. Az intézet igazgatója, Fong Er-xun nagy kaliberű politikai pályafutásnak köszönhette igazgatói székét. A Kuomintang elleni háborúban 1950-ben ő szervezte meg Hainan sziget felszabadítását úgy, hogy dzsunkákkal titokban megkerülték a szigetet és délen, Xuwen-nél (Süven) szálltak partra, hátba támadva a csangkaisekistákat.

1964-ben az Intézetnek csak velünk, magyarokkal volt hivatalos nemzetközi együttműködése. A főépület első emeletén kaptam külön dolgozószobát, szép kilátással az intézet kertjére és távolabb a Fehér Felhők hegyére. A trópusállósági vizsgálatra küldött magyar alkatrészeket, szerelvényeket és berendezéseket az intézet területén épült zárttéri, félig nyitott és nyitott kitételi állomásokon helyezték el és az általunk előirt menetrend szerint vetették alá laboratóriumi méréseknek. A vizsgálati előírásokat nagy lelkiismeretességgel igyekeztek betartani és a jegyzőkönyveket pontosan vezették, természetesen sokszor tanácsomat, vagy a mérésekben való részvételemet is kérve.

A Shamien-szigeti szálloda és az intézet között naponta autóval hoztak-vittek. Mivel a delet az intézetben töltöttem, kértem, hogy az intézet ebédlőjében étkezhessem a többiekkel együtt. Erről szó sem lehetett. Az intézet szakácsa külön főzött nekem és az ételt tálcán felhozták a szobámba, ami meglehetősen feszélyezett, de nem tudtam tenni ellene. Semmiképp nem akarták, hogy lássam, mit esznek. Az intézet kertjében gyakran láttam, hogy a megsárgult penészes rizst nagy ponyvákon kiteregették a napra száradni. Kétség nem fér hozzá, hogy ez a rizs a közétkeztetés céljait szolgálta. Tolmácsom néha hazafelé menet beült mellém az autóba, mondván, hogy hivatalos elintézni valója van a szállodában. Egyszer véletlenül kitudódott, hogy I. osztályú rizsért jött a szállodába, amelyet havonta kiutalásra kapott azért, hogy azután az intézet szakácsa abból készíthesse el külön ebédeimet.

Nem sokkal megérkezésem után egyszer megkértek, hogy fáradjak föl az igazgatói irodába. Az intézet vezetőségének a jelenlétében Xie "bácsi", az angol tolmács felolvasta nekem friss angol fordításban a Kínai Párt legújabb határozatát, amely kioktatta a lakosságot arról, hogyan kell viselkedniük a külföldiekkel szemben. Az történt ugyanis, hogy a kínai újságokban megjelent amerikai és szovjetellenes cikkek hatására Pekingben kővel dobálták meg a diplomaták autóit és több helyen atrocitásokat követtek el külföldiekkel szemben. A Párt ezért felszólította a lakosságot, hogy a külföldiekkel bánjanak udvariasan, mert akik itt vannak Kínában, azok segítenek nekünk építeni a szocializmust. Nem szabad azonosítani őket a kormányaikkal. Amit az újság ír az amerikai imperialistákról vagy a szovjet revizionistákról és lakájaikról, azt nem szabad az itt élőkre vonatkoztatni, őket meg kell nyerni a kínai politika számára. - Azt már nem tudom, hogy ennek a határozatnak köszönhetően-e vagy ettől függetlenül, de másfél év alatt teljes biztonságban érezhettem magamat Kínában, mindenütt udvariasak és előzékenyek voltak akikkel - akárcsak futólag is - kapcsolatba kerültem utcán, üzletben vagy bárhol.

Tolmács, személyi titkár és testőr egy személyben

Az intézet egyetlen angol tolmácsa, Xie Zhong-chi (Sie Csong-csi) Fujian tartományból való volt és családja Kantontól 1500 km-re, Xiamen (Amoy) városában lakott. Ezért, amikor megtudták, hogy németül is beszélek, kérték, hogy engedjem őt visszatelepülni a családjához és inkább vegyem igénybe az intézet német tolmácsának Li Si-guan-nak a szolgálatait. Igy is történt. Xie Zhong-chi búcsúzásul még elmesélte, hogy Xiamen-től mindössze 12 mérföldre fekszik Jinmen (Qemoy) szigete, amely taiwani fennhatóság alatt néz farkasszemet a kínai szárazfölddel és ahová - a csangkaisekistákkal szemben fenntartott hadiállapot kifejezéseként - minden délben egy ágyúlövést adnak le.

Új tolmácsomat, Li-t, tolmácsi minőségén túl testőri és titkári feladatokkal is megbízták. Hetenként legalább egyszer elkísért egy különleges - üzletnek alig nevezhető - raktárhelyiségbe, ahol a magas rangú kádereken kívül az a néhány külföldi vásárolhatott trópusi gyümölcsöket, aki akkortájt Kantonban dolgozott. A banán kilója 3 Ft 40 fillérnek felelt meg, a narancs és mandarin kilója 5 Ft-ba került. Idénytől függően volt ananász, papaja, lichi és más ínyencség. Nem kellett bíztatni, hogy alkalmanként jól feltankoljak a kínálatból. Este a szállodában hivatalos havi jelentéseim gépelése közben olykor két kiló narancsot is elfogyasztottam egy ültő helyemben.

Li gondoskodott arról, hogy elkísérjen a fogorvoshoz. No nem a gyümölcsöktől vásott el a fogam, hanem az történt mindjárt Kantonba érkezésemkor, hogy amikor a repülőgép leszállt a Foshan-i repülőtér betonján, a földet éréssel járó ütődéstől kiesett a Budapesten kapott friss tömés a fogamból. A fogorvosi rendelő ajtaja az előre megbeszélt időben szinte automatikusan nyílt meg előttem, ahol a legnagyobb előzékenységgel vettek körül és büszkén dicsekedtek el a legkorszerűbb légpárnás fúróberendezésükkel, amely percenkét húszezres fordulatszámmal működött. Magyarországon akkoriban ilyen berendezés még nem volt. Az új tömés, amit kaptam, jóval tartósabbnak bizonyult, mint amelyet itthon az SZTK fogászat remekelt.

A szállodában csak drótból összeeszkábált ruhaakasztók voltak és olyan kicsinyek, hogy azokra egy európai méretű zakót vagy kabátot nem lehetett felakasztani. A személyzet széttárt kezekkel jelezte, hogy problémámat nem tudják megoldani. Li felhajtott egy asztalost, aki hajlandó volt vállfát készíteni számomra, ha megmondom, hogy az milyen, mert ők nem tudják. Méreteket megadva le kellett rajzolnom, hogy mit akarok tulajdonképpen. Így méretre gyártattam három olyan vállfát, amely már nem bökte ki a zakóm vállát a közepe táján. Elégedetten könyvelhettem el, hogy két legyet ütve egy csapásra, új technológiát sikerült meghonosítani kínai asztalosiparban.

Egy alkalommal futó zápor után tértünk vissza az intézet kitételi állomásáról a fő épületbe. A nap éppen kisütött, az intézet kertjében nagy vízcseppek ültek a virágokon és a leveleken, a felszálló pára illatokkal volt terhes. Li hirtelen megragadta a karomat, hogy álljak meg. Előttünk egy zöld mérges kígyó vonult keresztül az úton. A közeli bokorról letört egy vastag, hosszú ágat és a rögtönzött bottal elkezdte ütni a kígyót, ügyesen félreugorva előle, mindaddig, amíg ellenfele élettelenül ott nem maradt a csatatéren. Jegyezzem meg - mondta - Kínában íratlan szabály, hogy a mérges kígyót nem szabad futni hagyni. Aki mérges kígyóval találkozik, kötelessége megölni.

Li időnként újsághírekkel is gazdagította ismereteimet. Egyszer ragyogó arccal jelentette, hogy Kantonban új rendeletet hoztak. Mivel a városokban korábban sem volt szabad kutyát tartani, az új rendelet megengedte, hogy ha valaki kutyát lát a városban, megfoghatja és megeheti. Kétségtelen, hogy ez a rendelet nagy népszerűségnek örvendett, hiszen Kantonban számos kutyavendéglő működött és a kutyahús ma is csemegének számít.

300 személyes ünnepi csifán május elseje tiszteletére

Természetesen Li hivatalos kísérőm volt a város vezetősége által május elseje előestéjén rendezett nagy díszvacsorán is. Minden nagyobb közös étkezést - így a hivatalos díszvacsorákat is - kínaiul szerény egyszerűséggel csifán-nak hívnak, ami a "csi" = enni és a "fan" = rizs szavakból állt össze sajátos fogalommá. Április 30-án este Guangdong tartomány és Kanton város vezetősége ünnepi fogadáson látta vendégül a tartomány politikai és társadalmi életének elitjét, valamint azt a 15-20 főnél nem több külföldit, akik akkortájt állandó hivatalos kiküldetésben tartózkodtak Kantonban, így a vietnámi, albán és lengyel konzulátus képviselőit, e három ország hajóstársaságainak megbízottait, valamint minket magyarokat Sziráki kollégámmal és egy cseh szakértőt, Starch kollégát. Az így kialakult ünnepi törzsközönség politikai szándékkal meghívott további vendégekkel egészült ki: jelen volt a Béke Világtanács ázsiai szekciójának elnöke, a Japán Kommunista Párt küldöttsége, laoszi és indonéz delegáció, afrikai szabadságharcosok Kongóból és még sorolni lehetne.

A feltálalt fogások hosszú sorából csak néhány ínycsiklandozó tételt említek: cápauszony leves, rákgombóc jegeces halgyomorban, békacomb, citrom-ízű zöldségek, száznapos tojás, "robbantott csirke" (sült csirke szójaszószban, falatokra feldarabolva), gőzön párolt húsos és káposztás sütemény, körte, banán, narancs és italok széles választékával kiegészítve. Meglepődtem, hogy április 30-án érett görögdinnyét is felszolgáltak. A terem levegője a rizspálinka ( moutai ) illatától volt terhes.

Li kötelességének tartotta, hogy ismertesse velem a feltálalt étel-különlegességeket, tolmácsolja a felszólalásokat és rendszeresen töltögesse poharamat az ünnepi ivászathoz. A csifánokon - később is - általában 8-10 személyes kerek asztaloknál ültünk, külföldiek és kínaiak vegyesen. Kínában a jó neveltséghez hozzátartozik, hogy az ember az ízletes ételek fölötti megelégedését böfögéssel nyugtázza. Szegény Li mindig két tűz között érezte magát a vegyes asztaltársaságban, tudván azt hogy az európai etikett nem részesíti előnyben a böfögést. Hogy a kecske is, meg a káposzta is megmaradjon, egy-egy szerény, tompított böffenéssel intézte el ilyenkor a honi etikett szabályainak betartását.

Egy alkalommal elmesélte, hogy három évvel korábban német tolmácsként részt vett Pekingben egy nagy díszvacsorán, amelyet Zhou Enlai miniszterelnök szervezett a baráti országokból Kínába delegált szakértők részére és külön erre az alkalomra 300 személyes porcellán étkészletet rendelt, amellyel tálaltak. A vacsorát a Parlamentben tartották. A vacsora után 40 készletből hiányoztak darabok, amelyeket a baráti országok szakértőinek "krémje" szuvenírként zsebre tett. Keserű iróniával jegyezte meg, hogy ez a magatartás - úgy látszik - az európai szokásokkal összeegyeztethető még elit körökben is.

Kirándulás a Hét Sziklához

Május közepén az Intézet vezetősége - a kantoni Erősáramú Kutató Intézettel karöltve - 3 napos kirándulást szervezett a külföldi szakértők és családtagjaik számára a Kantontól 110 km-re található Hét Sziklához, amely a Gyöngy-folyó nyugati ága, a Xijiang völgyében fekvő festői táj központja. Tulajdonképpen a több száz négyzetkilométerre kiterjedő dél-kínai toronykarszt-vidék délkeleti csücskében áll őrt itt hét bizarr karszt-torony egy hatalmas mesterséges tó közepén, szigetek formájában, üde zöld trópusi növényzettel borítva. Ma már autópálya és gyorsvonat visz Kantonból Zhaoqing-be a Hét Sziklához, de 1964-ben göröngyös földúton dülöngélt velünk az Intézet minibusza 5 órán keresztül, miközben komppal kellett átkelni a Xijiang két kisebb oldalfolyóján is. A fárasztó utazásért aztán bőségesen kárpótolt a lélegzet elállító látvány. Az egyik karszttorony meredek oldalában épült karcsú szállodában helyeztek el bennünket, gyönyörű kilátással a tóra, a tavat átszelő sétautakra és pavilonokra, a szomszédos karszttornyokra és háttérben a Nyugati folyó völgyét övező hegyekre. Fölmászhattunk a karszttornyok csúcsán létesített kilátó pontokra, megtekinthettük a tó partján álló Buddha-szentélyt és csónakkal kirándulást tehettünk az egyik toronyhegy alatt húzódó, vízzel elárasztott láb-barlanghoz. A barlangban régi költők 800 éve sziklába vésett írásai tekintettek le ránk és egy kőbe vésett Buddha-oltár árasztott áhítatot a félhományban. A tó partján pálmasor és szép kertek sorakoztak tele virággal. A flamboyan-fa piros virágai uralták a parti sétányt. Mindez idilli csendben, kirándulók és üdülő vendégek nélkül. A szálloda a két intézet kis csapatán kívül kongott az ürességtől. Életem egyik legszebb emléke maradt az itt töltött két nap. A harmadik napon meglátogattuk a folyó túlpartján fekvő kicsiny Gaoyao városka árkádos, nagyvárosias főutcáját, majd úton vissza Kanton felé minibuszunk kitérőt tett, mélyen behatolva a Dinghu vízeséshez vezető, buja trópusi növényzettel borított szűk völgybe. A vizesés aljában kristálytiszta sziklás medence fogadta magába a lezúduló vizet. Nagyszerű élményt jelentett a hegyi patak sziklás medencéjének dübörögve tajtékzó 21 C°-os (ott hidegnek számító) karsztvizében megfürödni. Egészében véve pezsdítő volt a három napos kikapcsolódás, lendületet adva a további munkához.

Mit tudtak rólunk a kínaiak 1964-ben?

Az átlag városi kínai tudta, hogy Magyarország - azaz Xiong-ya-li (Sunyali) - létezik valahol Európában, és ismert három magyar nevet. Első helyen "Puszkasz-t", a nagy focisztárt emlegették, azon kívül tudtak Károlyi Mihályról és Kun Béláról, akiknek a nevével a pártszemináriumokon találkoztak, ugyanis Mao Ce-tung "bebizonyította" a Magyar Tanácsköztársaságról, hogy a kommunizmus még itt sem győzhetett véres forradalom nélkül, mint ahogy azt a szovjet revizionisták és lakájaik állítják. Ezt a tanítást 800 millió kínainak szívébe kellett vésnie, így hát tudtak Magyarországról. Volt azonban egy sokkal jelentősebb momentum, amiről viszonylag széles körben tudtak és egyöntetű lelkesedéssel beszéltek.

1956 tavaszán - tehát 8 évvel ottlétem előtt - a Magyar Honvéd Népi Együttes Kína nagyvárosaiban turnézott. Az egyébként lagymatag kínai közönség, amelynek alig szokása, hogy néma csöndben hallgasson végig egy színházi előadást és kitapsoljon valakit újból a színpadra, lázba jött a magyar zene hallatán, rezonanciába került vele, felvette a ritmust, ütemesen együtt mozgott a táncosokkal és az előadások végén a vastaps mellett lábával dobolva tombolt. Sokakkal beszéltem, akik életük legnagyobb zenei élményének nevezték a Honvéd Népi Együttes vendégjátékát. A több ezer éves múlt homályából előbukkanó közös zenei gyökerek felismerése ösztönösen lebilincselte a kínai tömegeket.

Nekem is volt különleges zenei élményem. Bartók II. hegedűversenyét oly csodálatos, magyar lelkületű átéléssel játszani senkitől sem hallottam azelőtt, mint éppen egy kínai hegedűművésztől a pekingi rádióban. Nem vagyok érzelgős típus, de akkor könnyekig meghatódtam. Mint ahogy a pentaton alapú kínai zenét is általában nagyon közel állónak éreztem magamhoz. - A kantoni intézet hangosbemondója a déli ebédszünetben rendszerint zenét sugárzott. Egy alkalommal azt hittem, magyar népdalt játszanak. A "Házasodik a tücsök" dallamára emlékeztetett. Rá kellett jönnöm, hogy zenei befogadó készségünk és rezonancia hullámhosszunk meglepően közel áll egymáshoz a földrajzi és történelmi távolság ellenére - ami azt mutatja, hogy valamikor erős kapcsolatnak kellett léteznie elődeink között.

A kantoni exportkiállítás és vásár

Hongkong közelségének köszönhetően Kanton volt Kína egyetlen kapuja a nyugati világ felé. Ezért az 50-es évek végétől kezdve hagyománnyá vált, hogy évente kétszer itt rendezzék meg az országos exportkiállítást és vásárt. Tavasszal és ősszel 1-1 hónapra Kanton országos reflektorfénybe került, a szállodák megteltek külföldi üzletkötőkkel a világ minden részéből és itt kötötték busás haszonnal járó üzleteiket a bőséges kínai árukínálatból válogatva. Körülbelül 20 ezer négyzetméteres kiállítási terület állt rendelkezésre a vásár épületében, ahol a ruhaipar, élelmiszeripar, bútoripar, elektronika, mezőgazdaság, növénykultúra, gyógyászat és képzőművészet termékeinek gazdag választékával találkozhatott a látogató. Csodálatos selyem-költemények, csipkék, miniatűr bonzai-kertek, jade-, korall- és elefántcsont faragványok, díszes kámforfa-ládák, akváriumban úszkáló díszhalak vonták magukra a figyelmet. Külön érdekesség volt a hagyományos kínai gyógymód "gyógyszereinek" a kiállítása: szárított kígyók, békák, rovarok, gombák és gyógynövények széles választéka, amelyet első sorban a délkelet-ázsiai piacokra szántak. A fő attrakció egy újonnan tervezett kínai írógép prototípusának a bemutatása volt, amit ma már - a számítógépek korszakában - megmosolyoghatunk. A billentyűzetet egy manipulátor helyettesítette, amellyel egy 1200 karaktert tartalmazó tárolóból egyenként lehetett a karaktereket kiemelni és azokat betűként leütni az írógép hengerén lévő papírra, majd visszatenni őket tároló helyükre. Mivel a kínai karakterkészlet az 1200-at jóval meghaladja, a tároló hely egyik szektorában a karaktereket cserélni lehetett. Azt hiszem, hogy ma a kínaiaknál senki sem áldhatja jobban az informatika megjelenését, amiért ezt az írógépet sohasem kellett bevezetniük a gyakorlati életbe.

A kiállításon csak nagykereskedelmi üzletkötés zajlott, helybeli árusítás nem volt. A kiállított cikkek legtöbbje kizárólag export célra készült, azok a kínai üzletekben nem jelentek meg. A kiállítást a köznép nem látogathatta. Sok fényűző cikk látványa ablakot nyitott volna a nyugati világ igényeire és vágyat ébresztett volna az egyszerű emberek körében az átkos kapitalizmus iránt, ami ideológiai szempontból nem volt kívánatos. A kiállításra csak a hivatalos személyzet és a külföldi üzletkötők léphettek be. A portán jelszóval engedték be az illetékeseket. Bár jómagam nem voltam üzletkötő, tolmácsom útján megkaptam a belépési engedélyt. Li jelszót súgott a portás fülébe, amikor beengedtek bennünket.

Az exportkiállítások idején a város egy hónapon át díszkivilágításban úszott, a parkokban számos kultúr-programot rendeztek. A Viktória szálló, ahol laktam, egy hónapra benépesült hazai szállóvendégekkel. A külföldi üzletkötők hazai tárgyaló partnereinek egy része kapott itt helyet. Pechemre a szomszéd szoba lakója éjszakába nyúlóan adta le a drótot minden nap az üzletkötések napi menetéről és vette a másnapi instrukciókat. Pekinggel folytatott interurbán beszélgetése este 10 órától általában hajnali fél 1-ig tartott - a rossz vonali összeköttetés miatt üvöltve. Szerintem gondos előrelátás volt a kínai fél részéről, hogy a külföldi üzletkötőket más szállodákban helyezték el, mert itt ugyancsak sok üzleti titok juthatott volna annak a fülébe, aki netán értette a kínai nyelvet.

Az "Oversee" kínaiak negyede

Ide kívánkozik, hogy ejtsek néhány szót a "tengerentúli kínaiak" kasztjáról. Tudvalevő, hogy kínaiak milliói élnek a világ minden részében szétszóródva, mindenek előtt Délkelet-Ázsiában, az Egyesült Államokban, és Kanadában. Legtöbbjük Dél-Kínából, Kanton környékéről vándorolt ki és ma is a kantoni dialektust beszéli. Ügyes vállalkozóként vagy szorgalmas iparosként külföldön általában sokra vitték és a hazafias érzés közülük sokakat áldozatokra késztetett az anyaország iránt. Jelentős beruházásokat eszközöltek a népi Kínában, anélkül, hogy annak politikai berendezkedését magukénak vallották volna. A Kínai Népköztársaság - igen bölcsen - ideológiai előítélet nélkül tárt karokkal fogadta a hazaáramló pénzt, sőt a hazatelepülő "Oversee" kínaiaknak kiváltságokat biztosított. Vagyonukat megtarthatták és Kantonban pompás villanegyedet építettek, ami akár a mi Rózsadombunkon is állhatna. Számos munkajogi szabály rájuk nem vonatkozott. Állam voltak az államban. Mindez merőben ellentétes volt a nálunk itthon uralkodó ostoba politikai nézettel és gyakorlattal, amely szerint nyugatra szakadt honfitársainkat ellenségként kellett kezelni.

A kínai írás-olvasásról és az emberek mentalitásáról

Kína nyelvileg nem egységes ország. Nyolc úgynevezett "dialektus"-t beszélnek, ezek a dialektusok azonban valójában külön nyelvek. Csak az ősi karakter-írás tartja össze az országot, mert a karakterek jelentését kiejtésüktől függetlenül mindenütt ugyanúgy ismerik. A kantoni dialektus például már annyira eltér a hivatalos pekingitől, hogy az iskolákban idegen nyelvként tanítják a pekingi kiejtést. Összehasonlításul: ha Európában az orosz, lengyel, cseh, szlovák, szerb, horvát nyelv helyett egységesen "a szláv nyelv"-ről beszélnénk, az valami egységesebbet jelentene, mint "a kínai nyelv".

A latin betűs írásmódra való áttérés Kína szétesését eredményezné. Ettől függetlenül a Kínai Tudományos Akadémia 1957-ben létrehozta a hanjupinjin írást, amely a mintegy 47 ezer karakter pekingi nyelvű hivatalos latin betűs átírását jelenti, megkönnyítve a nyelvtanulást és a szótárazást. A pekingi nyelv ősi fokon megrekedt, eredetileg egyszótagos szavakból álló nyelv, amely összesen 400 szótagból építkezik, de majdnem minden szótagnak négy különböző hanghordozású kiejtése lehetséges és minden hanghordozáshoz még több különböző jelentés tartozhat.

Egy egyetemet végzett, művelt kínai 10-12 ezer karaktert ismer és használ, de a négy eleminek megfelelő alapműveltséghez is 1500-2000 karakter ismerete szükséges, mert újságot olvasni és a mindennapi életben eligazodni csak így lehet. Az utcákon megjelenő nagy politikai reklámfeliratok és hirdetések - a "tacepaók" - is körülbelül ezt a redukált karakterkészletet használják, hogy minél közérthetőbbek legyenek.

Aki kínai féllel beszélgetésbe vagy tárgyalásba bocsátkozik, annak jó tudnia, hogy vitát kezdenie nem célszerű, mert azt nyers európai szokásnak tekintik. Legföljebb azt mondhatjuk, hogy a mi véleményünk más. A mosoly és udvariasság szinte kötelező. Persze azzal is számolni kell, hogy ha partnerünk nem ért egyet valamivel, azt nem fogja kerek perec a tudtunkra adni. Elégedetlenségéről nem kapunk visszajelzést. Kereskedelmi nézeteltérés esetén hiába várjuk a reklamációt, a bajt csupán a rendelés elmaradása fogja fémjelezni. Általában szeretnek többet kérdezni és kevesebbet válaszolni. A vicceket náluk bölcs mondások pótolják, a szatírikus humort nem értik. A bizalmaskodás visszatetszést kelt bennük. Sohasem ígérgetnek felelőtlenül. Inkább óvatosak, óvatosságból még azt sem vállalják, amire képesek. Vigyázat! Szerénységük alapján könnyen alábecsülhetjük tudásukat. Nem rohannak, nem kapkodnak, mint az európaiak. Mindennek türelmesen kivárják a végét. Általában igen jó szervezők, jól átgondolják, hogy mire van szükség és mit kell tenni. Megajándékozásukat kerüljük, mert ezzel zavarba hozzuk őket, megvesztegetési szándékot vélnek felfedezni mögötte, ami ellen legtöbbjük büszkesége tiltakozik. De ha valaki szívesen el is fogadná az ajándékot, joggal fél a politikai megbélyegzéstől, ami ezzel járhat. Gyermekeiket is úgy nevelik, hogy a 3 éves gyermek már nem fogadja el a csokoládét idegentől.

Ismerkedés a kantoni utca mindennapjaival

Munkakezdés éhgyomorral. Iskolai tanóra az utcán. Aláírás helyett névpecsét. Guggolva várt autóbusz. Megtisztított övesállat és óriáskígyó a piacon. Pattogatott csótány stanicliban.

A gyerekzsivaj nem kerülte el a város utcáit, de még a Shamien sziget kormányhivatalokkal megtűzdelt tágas promenádjait sem. A szigeten működő iskola tanárai szép idő esetén az utcán tartották óráikat, ott javították a dolgozatokat, miközben diákjaik zsibongva találtak maguknak szórakozást azzal, hogy a nyitott csatorna-árokba ugrálva masíroztak libasorban. Gyakran utcán tanulták a leckét, ügyesen két hokedli tetejére állítottak egy harmadikat és azon írták a házi feladatot. Szobám tágas erkélyéről letekintve nap mint nap óvodás korú gyermekeket láttam játszani a kikövezett sétányon. Sokszor maguktól társas játékba kezdtek, énekelve, versikét mondva. Nem volt ritka látvány, ha egy 5-6 éves kislány hátára kötözve cipelte egész nap a másfél-két éves kis testvérét, aki a hátán aludt oldalra billent fejjel. Szüleik minden bizonnyal egész napjukat munkában töltötték.

Az iskolai vizsga is az utcán zajlott. Egyszer láttam, amint a kantoni katedrális előtti téren úttörő nyakkendős kislányok és fiúk szavaltak, énekeltek és táncoltak alkalmi hangosítás mellett, mögöttük a tanári kar szegényes utcai öltözetben, előttük pedig félkörben a szülők és járókelők tömege figyelte szereplésüket.

Az embereket higiéniai szabályokra oktatták - többek között kampány téma volt a fogmosás népszerűsítése. Gyakran látni lehetett, ahogy idős asszonyok este a folyóparton guggolva mosták a fogukat a csatorna kétes tisztaságú vizében. A városban az egyszerűbb lakások csak alvó helyiségül szolgáltak, az élet többnyire az utca kövezetén zajlott. Ott főztek, ettek, mostak és társalogtak egymással. A gyerekek is ott hancúroztak este 10-11 óráig, amikor a nap folyamán elviselhetetlen párás mosókonyha-meleg már annyira enyhült, hogy a lakás belsejében álomra hajthatták a fejüket. Késő este az utca kövezetét minden nap súrolókefével mosták patyolat tisztára maguk után, eltüntetve a felgyülemlett hulladékot és koszfoltokat.

Néha radikális megoldásoktól sem riadtak vissza az egészségügyi szabályok betartása érdekében. A Nanfangdasha árúházban razziát tartottak, lezárva az összes kijáratot és mindenkit ellenőriztek, hogy megkapta-e a kolera elleni védőoltást. Aki nem tudta igazolni, annak a helyszínen belenyomták az injekciós tűt a fenekébe.

1964 áprilisában Kantonban tisztasági hónapot hirdettek. A Viktória szálló szobalányai alapos munkát végeztek: fogkefével pucolták ki még a lépcsőház falépcsőinek eldugott zugaiban lerakódott piszkot is. Európai ember számára félelmetes lecke volt megtapasztalni a kínai precizitásnak ezt a határtalanságát, amely hosszú távon kitűnő fegyvert jelenthet mindenfajta akadály kitartó, türelmes leküzdésére.

Egy alkalommal vagy 20-25 összeverődött fiatal rohant végig izgatottan, hangos kiáltásokkal a Shamien szigeti sétányon, begázolva a parkos területre is. Először nem tudtam mire vélni a nagy riadalmat, de aztán kiderült: patkányt kergettek, hogy megfogják és megegyék. Kanton népe nem volt válogatós, ha a napi rizs adagot valamilyen friss hússal ki akarták egészíteni, legyen az kutya, macska, kígyó, béka, vagy akár patkány. A piacon láttam pucolt baromfihoz hasonló, szépen tisztított öves-állatot árulni banánlevélre fektetve, meg nyúzott óriáskígyót, amelyet akkor trancsíroztak darabokra, amikor már minden kiválasztott része "elkelt" az összegyűlt vásárlók körében. A roston feketére pörkölt csótány sem volt ritka látvány, amit pattogatott kukoricához hasonlóan zacskóban árultak az utcán.

Ennél sokkal kellemesebb élményt jelentett a Shamien sziget közelében található kínai cukrászda meglátogatása. Az Erősáramú Intézet tolmácsa, Minyen vitt el oda először minket Sziráki kollégámmal. Senki ne gondolja, hogy ott édes sütemények választéka várta a látogatót. A fő attrakció kellemesen hűtött görögdinnye-lé, meg egy apró szemű, piros édes babból készült kompót volt, amit a szolid közönség békésen fogyasztgatott. A cukrászda a kultúráltabb társadalmi élet, a meghitt baráti beszélgetések színhelyéül szolgált. Helyiségének oldalfalán fali gekkók futkároztak tucat-számra. Huszonhármat számoltam meg belőlük. Szinte hihetetlennek tűnt, hogyan képesek a teljesen függőleges falon össze-vissza rohangászni. Ottlétük viszont úgy hozzá tartozott a cukrászda hátteréhez, mint egy színes halakkal telt akvárium egy elegáns vendéglőéhez.

Italbolt és részegek nem léteztek Kantonban. A sört nem ismerték, akkoriban egyetlen sörgyár működött Kínában, amelyet még német gyarmatosítók létesítettek Qingdao-ban (Csingtao) 1910 körül. Ez a gyár látta el egész Kínában a külfödiek szállodáit. (Ma már Kína-szerte polgárjogot nyert a sör, minden nagyobb város igyekszik büszkélkedni a saját sörfőzdéjével). A bor gyakorlatilag szintén ismeretlennek számított Kantonban, hiszen a szőlő a nedves trópusi éghajlaton nem terem meg. Szeszes ital gyanánt egyedül az erős rizspálinka, a moutai szolgált, amit viszont általában csak ünnepi alkalmakkor fogyasztottak. Másfél éves ottlétem alatt egyetlen egyszer láttam valakit részegen dülöngélni az utcán - az is nő volt.

A városban több kutyavendéglő és egy híres kígyóvendéglő működött. Egy alkalommal hazafelé menet félbevágott sült kutyát pillantottam meg a kutyavendéglő kirakatában. Olyan volt, mint nálunk a gusztusosan félbevágott lakodalmi sült malac. Lélekszakadva rohantam haza a szállodába fényképező gépért, hogy lefotózzam. Sajnos hiába, mire visszaértem, már nem volt a kirakatban és soha többé nem volt szerencsém félbevágott lakodalmas sült kutyával találkozni. Minden esetre a látványból nyilvánvalóvá vált, hogy a kínai értelmező szótárban a "lakodalmas kutya" jelentése kissé más, mint a magyarban.

A tömegközlekedést autóbuszok bonyolították le, a taxit pedig a háromkerekű kerékpáros riksa jelentette. Európai értelemben vett autótaxit csak a külföldi vendégek fogadására felkészült néhány szálloda üzemeltetett. A riksások a mi taxiállomásainkhoz hasonlóan kijelölt helyeken parkoltak, lábukat keleti kényelemben keresztbe rakták a riksa kormányán és úgy pihentek naphosszat, amíg fuvarjuk nem akadt. A beszálló utas megmondta, hogy a város melyik részébe akar eljutni. Minthogy a riksásokat szövetkezetbe tömörítették, nem saját zsebükre dolgoztak, hanem díjszabásban rögzített jegyet adtak az utasnak a kilométer távolságtól függően. Szinte fillérekért nyomták a pedált hosszú kilométereken át és borravalót sem fogadhattak el, ha egyáltalán valaki akart volna borravalót adni nekik.

Eleinte mulatságos látvány volt, hogy az autóbusz megállókban sokan guggolva várják a buszt - európai szemmel igen kényelmetlen helyzetben - mintha béka-ügetésre készülnének a testnevelés órán. De a helybéliek szerint guggolni pihentető dolog. Szóval ízlések és pofonok különbözőek.

Az üzletekben pénztárgép nem volt, a pénztárosok korongos számológépen - abakuszon - lökdösték hihetetlen ügyességgel a golyócskákat ide-oda, hogy a számla összegét kiszámítsák. Aláírás, mint olyan, nem létezett, helyette mindenkinek volt személyes névpecsétje. A fából, vagy esetleg csontból kifaragott kicsiny négyzet alakú pecsétnyomóra domborítva felvésték nevének karaktereit és ezzel nyomta a pecsétet hitelesítés gyanánt, ha arra szüksége volt.

A lopás a 60-as évekre gyakorlatilag megszűnt. A népi Kína megalakulása után drákói törvényeket hoztak a bűnözés megfékezésére. A legkisebb lopásért is kényszermunka járt, de aki egy rádiónál nagyobb értéket lopott, azt halálbüntetéssel sujtották. Több ezer forintnak megfelelő pénzt tarthattam szállodai szobám nyitott fiókjában teljes biztonsággal. Somfai Feri kollégám felesége egyszer a nagyáruházban elvesztette a pénztárcáját, mire lélekszakadva rohantak utána érintetlen pénztárcával, nehogy a megtaláló lopás gyanújába keveredjék.

A munkaidő napi 8 órát tett ki, de a párás trópusi nyár során 7 órára mérsékelték és délben mindig egy órás pihenőt tartottak. Erre azért volt szükség, mert a hivatalos étkeztetésben részesülő dolgozók napi 1800 kalóriának megfelelő táplálékot kaptak, amit jól meg kellett emészteniük ahhoz, hogy szerény kondíciójukat fenn tudják tartani. Naponta éhgyomorral mentek munkába és az első étkeztetés a közkonyhákon déli 12-kor volt esedékes, a második pedig este 6 órakor. A koszt legtöbbször egy csajka rizsből állt, meghintve apró hús vagy hal darabkákkal és zöldséggel. - Május elsején délelőtt a kantoni stadionban a tartományi és a városi futballcsapat mérte össze tudását lelkes nézőközönség előtt, a szurkolók hangos bíztatása közepette. A meccs háromnegyed tizenkettőkor még javában tartott, amikor a stadion kezdett kiürülni. Az éhes emberek, akik aznap még nem ettek, ott hagyták a meccset, hogy 12 órára oda érjenek a közkonyhákra. Mire befejeződött a mérkőzés, a stadion már üres volt.

Élet a Gyöngy-folyón. Ahol postai címzés a dzsunka rendszáma.

Alkonyatkor kisétálva a Shamien sziget folyóparti sétányára, az árnyas gyökérfák alól tágas panoráma nyílott a Gyöngy-folyón nyüzsgő életre. Apró motoros hajók szántották a hullámokat, odébb tengerjáró halász vitorlások horgonyoztak jellegzetesen barna denevér-vitorláikkal, amelyek valóban kiterjesztett denevér szárnyra emlékeztettek. Barna színük kiválóan alkalmas volt arra, hogy akár napsütésben, akár szürke, ködös idő esetén messziről jól észrevehetők legyenek. Erre sokszor szükség is volt, ha egy tájfun a nyílt tengeren érte őket és segítséget igényeltek. Már pedig a Dél-Kínai tengeren a tájfunok nem ritka vendégek.

A vízi élet résztvevőinek többségét a dzsunka-lakók alkották. Sokezer családnak a szárazföldön nem is volt lakása. A dzsunkán zajlott az életük. Ott főztek, ettek, aludtak. Pici gyermeküket a hullámok ringatták álomba. A dzsunka végére háncsból font hengeres kosarat rögzítettek, abban kotkodácsolt vagy hápogott a család baromfiállománya. A folyóparti dzsunkaváros a Shamien szigettől távolabb állt, ahol több tucat - fából épült - cölöpös móló nyúlt be a folyóba és mindegyik mólóhoz jobbról-balról 10-12 dzsunka volt lehorgonyozva. A dzsunka-lakók postai címét a dzsunka rendszáma jelentette, irányítószámként pedig alighanem a móló sorszáma szolgálhatott. Gyerekeik hamar megtanultak úszni és evezni. Többször láttam, hogy 7-8 éves gyermek két evezővel ügyesen navigált egyedül a széles folyó sodrában.

Ha jött a tájfun, a meteorológia rendszerint már 48 órával előbb jelezte a veszélyt. Ilyenkor a dzsunkákat - amennyire lehetett - védett öblökbe és a folyó Shamien-szigeti oldalágába vezényelték, ahol elképesztő zsúfoltságban, egymás dzsunkáin átjárva tudtak csak partra evickélni, ha kellett. Bizony komoly megpróbáltatást jelentett az olykor 24 órán át zuhogó esőt és a 150-160 km/órás széllökéseket a vízen ringatózó szellős dzsunkákban átvészelni.

Egy kis megélhetési matematika

A kínai pénzegység, az 1 Yuan kereken 10 forintnak felelt meg. Az alapvető élelmiszer, a rizs kilója 1 Yuanba került, ami hazai szemmel olcsónak tűnik, de a dolgozókat munkájuk szerint 15 fizetési kategóriába sorolták és a legalacsonyabb kategóriában a havi bér 15 Yuan volt, amiből havonta 15 kg rizst vásárolhatott a dolgozó, ha semmi másra nem költötte a pénzét. Tehát naponta fél kiló rizs jutott neki, amit általában két étkezés keretében fogyaszthatott el. Hogy az átlagfizetés mennyi lehetett, azt nem tudom, de nagy valószínűséggel nem haladta meg az 50-60 Yuant. Annyi tudok, hogy egy kiemelt professzori fizetés 200 Yuan volt havonta, ami 1964-es árfolyamon 2000 Ft-nak felelt meg.

Sziráki kollégám, aki a kantoni Erősáramú Intézetben volt tropikalizációs kiküldött, családjával lakott a Shamien-szigeti szállóban. Két kicsi gyermekük miatt háztartást vezettek, ezért felfogadtak egy bejáró nénit, aki vásárolt, főzött és takarított náluk. Kedves, mosolygós, középkorú asszony volt - a "nyanya" nevet ragasztották rá. Szinte családtagként járt hozzájuk. Nyanyának persze külön engedélyre volt szüksége a helyi hatóságoktól ahhoz, hogy külföldieknél dolgozzon. Szirákiékkal kötött munkaszerződése szerint 84 Yuan havi fizetés járt neki. A tarifát a Szakszervezet állapította meg. Ennek kifizetésével nem is volt gond soha, hiszen egy hazai bejárónő fizetéséhez képest még ez is szerény összegnek számított.

Egy alkalommal, miután Nyanya megkapta havibérét, szokatlanul sietősen szedte fel a sátorfáját. Mentegetőzve elkottyantotta, hogy sietnie kell a Szakszervezetbe leadni a bérkülönbözetet. Munkaköri besorolása szerint ugyanis ő a kifizetett bérnek csak a kisebbik felét tarthatta meg. - Hát igen. Elvégre igazságtalan lett volna, hogy jóval többet keressen, mint a vele egy-kategóriájúak. Persze a külföldiek felé Janus isten másik arcát kellett hivatalosan mutatni. Hadd higgyék, hogy a bérek Kínában sem túl alacsonyak és a dolgozókat a Szakszervezet gondosan védi a kizsákmányolástól.

Néhány szó Kanton nevezetességeiről

A város kiemelkedő büszkesége és talán legrégibb épülete a Liu-rong (Hat banyan-fa) templom és a kertjében álló 57 m magas Virág Pagoda, amelyet eredetileg 479-ben építettek, három évvel a Római Birodalom bukása után. A XI. században leégett, de 1097-ben eredeti formájában helyreállították és azóta délcegen tekint le az őt körülvevő - ma már 2 és fél milliós - Kantonra. A templom arról is nevezetes, hogy állítólag Buddha hamvaiból őriznek ott ereklyét.

Egy másik, nem kevésbé érdekes műemléke a városnak a Huai-sheng mozlim mecset. Mohammed próféta unokája 650 táján személyesen érkezett arab kereskedelmi flotta élén Kantonba, ahol létrehozta az első mozlim kolóniát Kínában és megépíttette a Huai-sheng mecsetet. A mecset érdekessége, hogy egy 12 m magas torony csatlakozik hozzá, amely annak idején világító toronyként szolgált a Gyöngy-folyó partján. Azóta több, mint 1300 év telt el és a folyó - medrét megváltoztatva - ma egy kilométerrel odébb folyik.

Kanton nevezetességei közé sorolhatjuk a város sok szép parkját, mindenek előtt a Yuexiu parkot, ahol a város 2800 évvel ezelőtti alapítását jelképező hatalmas kecske-szobor áll, de nem kevésbé érdekes a Vörös Virágok Parkja és a Sárga Virágok Parkja sem, tele a kínai kertművészet remekeivel.

A város modern épületei közül ki kell emelni a 4800 nézőt befogadó Sun Yatsen színházat és - a dolog pikantériája folytán - a szovjet-kínai barátság kultúrházát, amelyet ottlétemkor gabonaraktárnak használtak.

A sárkányhajók ünnepe

Kína-szerte június közepén emlékeznek meg a nemzeti hős kínai költő, Qu Yuan (Csü Jüen) haláláról, aki 2300 évvel ezelőtt, a háborúskodó királyságok idején hazája romlása miatt bánatában a folyóba vetette magát. A nép nagyon szerette és szívébe zárta őt. Halála után csónakokkal keresték holttestét a folyóban, de nem találták meg, ezért rizs-csomagokat dobáltak a halaknak, meg az ártó vízi sárkányoknak, hogy azt fogyasszák Qu Yuan teste helyett. Hamarosan vallásos tisztelet ébredt a költő iránt. Keresésének emlékére minden évben sárkányhajók kelnek versenyre és rizscsomagokat vetnek az emberek a folyóba. A kétezer éves hagyományt követve egy mai sárkányhajó 20-50 m hosszú csónakot jelent, amelyben 20-100 ember evez, középen pedig egy dobos diktálja az evezés ütemét. A csónak orra sárkányfejjé, tatja sárkányfarokká van formálva.

1964-ben az ünnep június 14-ére esett. Már kora reggeltől ezrek mentek a folyóhoz, hogy ételt vessenek a vízbe a költő emlékére és 36 sárkányhajó kelt versenyre a Gyöngy-folyón. Pompás látvány volt az alkalmi dísztribünről végignézni a vízi parádét. "Nem hivatalos" értesülés szerint a verseny győztes csapata hízott disznót kapott jutalmul, amit aztán alkalmi disznótor keretében elfogyaszthattak.

A verseny után a sárkányhajókat földbe temetik és csak a következő évben ássák ki ismét, hogy versenyre keljenek. Egy évvel később még Kantonban tartózkodtam, amikor a városhoz közeli egyik kommunában éppen alkalmam nyílott látni, amint egy hatalmas sárkányhajót előástak a halastó iszapjából és tisztogatták a közelgő ünnepre készülve.

Gasztronómiai tapasztalatok.

Licsi kultusz. Friss a száznapos tojás. Édes húsok és sós sütemények.

Itthon sokan úgy gondolhatják, hogy a trópus olyan földi paradicsom, amely egész évben folyamatosan ontja gyümölcseit. Ez majdnem igaz, mégis meglepetéssel tapasztalhatja a Kantonba vetődött európai ember, hogy éppen a július hónap - amely itthon roskadásig kínálja vitamindús termékeit - a trópuson gyümölcsmentes szezonnak számít. Az esős tavaszi időszak elmúltával júliusban átmenetileg minden kiég a forróságtól és semmilyen gyümölcs nem terem meg. Augusztusban bukkannak fel a gyümölcsök ismét. A szokványos déligyümölcsökön kívül (citrom, narancs, banán, ananász, papaya) május-júniusban van a szezonja a lizhi-nek vagy licsi-nek. Fán terem, megjelenése jól megtermett piros eperre emlékeztet, de az eperhez semmi köze sincsen. Vékony, piros külső héja könnyen lehántható, alatta fenséges zamatú fehér húsos teste van, a közepén pedig nagy barna, makk-formájú magja. Állítólag 300-nál több változatát termesztik, hasonlóan, mint ahogy nálunk az őszibarack rengeteg fajtáját. Frissen ma sem jut el távoli piacokra, mert leszedése után 48 óra elmúltával elrothad. Régen a császári időkben lovas futárszolgálat vitte délről a friss licsi termést a császár udvarába, szinte kincsnek számított. Élt egy olyan szokás is, hogy ha a császárné valamelyik hivatalnoknak licsit küldött ajándékba, az azt jelentette, hogy az illető éjszakára hivatalos volt a császárné hálószobájába, másnap pedig porba hullott a feje.

No, de térjünk vissza a gasztronómiai tapasztalatokhoz. A licsiről még annyit, hogy aszalt változata is nagyon finom, ez Európába is eljut manapság. Kínában gyümölcsnek számít a cukornád is. A téli időszakban a nád megvastagodott törzsét 20-25 cm-es darabokra vágják és az utcán árulják. 5 fenbe (50 fillérbe) kerül egy darab, amiből rágás útján ki lehet szívogatni az édes nedűt, a megrágott rostokat pedig ki lehet köpni. Szezon idején az utca napközben tele van a kiköpködött rostokkal, amit persze estére feltakarítanak.

A kínai konyhát jellemzik az édes húsok és sós sütemények, ami az európai jövevény számára szokatlan. Mi magyarok azonban egy kicsit kilógunk ebből a sorból, hiszen a töltött paprika a mi konyhánkban is édesítve van. A kínai konyha specialitása a száznapos tojás, amely csak a nevében száznapos. A csirke vagy kacsatojást különböző oltóanyagokkal fermentálják és utána agyagból, rizspelyvából, szénporból légmentes záró réteget hordanak fel a felületére, majd eljárástól függően 50-60 napos érlelésen viszik keresztül. Az érett száznapos tojásnak kellemes pikáns íze van, sárgája általában méregzöld színűvé válik. Tulajdonképpen párhuzamot lehet vonni a száznapos tojás érlelése és nálunk a sajtkészítés között. Ízlések és pofonok mégis igen különbözőek, hiszen sok európai rothadt tojásnak véli a száznapos tojást, míg a kínaiak zöme rothadt tejnek tekinti a sajtokat.

Kínai-japán kapcsolatok 1964-ben

A történelmi múlt rossz emlékekkel volt terhes a két ország között. A japánok 1945-ig sok atrocitást, sőt tömegmészárlást követtek el Kínában. Xiqiaoshan (Szicsiaosán) egy kicsiny erdős szigethegység a Gyöngy-folyó deltavidékén, ahová egyszer kirándulásképpen Li elkísért. Saját szememmel láthattam egy falu üszkös romjait a dzsungel közepén, amelyet a japánok égettek fel a helybéliek ellenállása miatt. Lakói közül valószínűleg senki sem maradt életben, hogy visszatérve új életet kezdjen. 20 év elteltével az elhagyott romok között nagy fák terpeszkedtek vastag gyökereikkel és a napfény csak keskeny csíkokban törte át a liánok sűrű zöld lombozatát, hogy a kormos falakon itt-ott megpihenjen. - 1949 után pedig Kínát és Japánt két különböző világrend választotta el, ami korántsem engedte meg, hogy közeledjenek egymáshoz. Japán üzletkötők ugyan rendszeresen megjelentek a kantoni exportkiállításokon és valamelyes áruforgalom létezett, de sem személyhajó- sem légiforgalom nem volt a két ország között. Ha például egy külföldi diplomata Pekingből Tokióba akart eljutni, akkor először 2400 kilométert délre kellett utaznia Hongkongig és csak onnan folytathatta útját hatalmas vargabetűvel visszafelé Tokióba. Kína számára a kapitalista világ felé az egyetlen kaput az akkor még angol gyarmati státusban lévő Hongkong jelentette.

Egy este telefonon kerestek. A vonal másik végén magyarul mutatkozott be valaki: Bánki Géza hazulról az Ipari Minisztériumból. Mint elmondta, átutazóban van Kantonban a Yangchen szállóban és segítségemet kéri. Pekingből jövet Hongkongon át Tokióba igyekszik hivatalosan egy ipari kiállításra. Másnap délben várják őt a tokiói a repülőtéren, de - mint frissen megtudta - a Kantonból Hongkongba menő vonat menetrendje megváltozott és így ő holnap reggel nem fogja elérni Hongkongban azt a tokiói gépet, amellyel várják. Megkér, hogy holnap amilyen korán csak lehet, az ő nevében adjak fel egy táviratot Székács elvtárs részére a tokiói Magyar Kereskedelmi Kirendeltségre és tudassam, hogy egy későbbi géppel fog érkezni.

Másnap reggel az intézetbe menet megálltam a kantoni főpostán, hogy a nemzetközi táviratot feladjam. Látni kellett volna, hogyan bolydult fel egy egész méhkas arra a váratlan bejelentésre, hogy Japánba akarok táviratozni. Vajon milyen kém-üzenetet akar ez a "sunyali" (magyar) szakértő Tokióba küldeni? Az elhárítás karszalagos és karszalag nélküli megbízottai pillanatok alatt izgatottan ott nyüzsögtek körülöttem. Tüzetesen körülszaglászták az angol nyelvű üzenet szövegét és visszakérdezték, hogy a címzésben mit jelent az, hogy "Székács"? Hátha az valami titkos kód. Végül is felvették a táviratot és mint később megtudtam, kellő időben meg is érkezett Tokióba. De nem tudom, hogy ha egy kínai állampolgár magánszemélyként óhajtott volna Japánba táviratozni, annak milyen procedúrán kellett volna átesnie. Alighanem ilyen eset akkortájt nem létezett.

1964-ben Japán adott otthont az Olimpiai Játékoknak, de Kína nem vett részt rajta. A hivatalos álláspont az volt, hogy az Olimpia "a faji megkülönböztetés eszköze az imperializmus szolgálatában", mivel Dél-Afrikát nem zárták ki a játékokból. Kínával együtt hasonló indokkal bojkottálta az Olimpiát Sukarno Indonéziája is. A kínai sajtó ezért dacos büszkeséggel hirdette, hogy "az emberiség egyharmada" távol tartotta magát ettől az imperialista rendezvénytől.... Ma bámulattal vehetjük tudomásul, hogy mekkorát fordult a világ azóta és milyen jelentős világtörténelmi út vezetett innen a 2008-as Pekingi Olimpiáig.

Színházi élet Kantonban

Favágásra ítélt szimfonikus zenekar.

Kanton egyik büszkeségének számított a több ezer nézőt befogadó Sun-Yatsen Színház. Állandó színtársulata nem volt, de időről időre koncerteket rendeztek benne és népi együttesek léptek fel a színpadán. Az Intézet meghívására Li-vel többször jártam ott, láttam vietnami, laoszi, indonéz, japán és hazai népi tánccsoportok kultúrműsorait. Élveztem ezeket az előadásokat, hiszen mindegyik egy-egy ismeretlen világba kalauzolt, különleges szokásokat villantott fel, színes öltözékekkel kápráztatta el a közönséget, soha nem hallott hangszereket szólaltatott meg. A nézőtér általában zsúfolásig megtelt, de szokatlan volt tapasztalni, hogy a kínai közönség előadás közben is beszélget, duruzsol, a csattanós jelenetek után lagymatagon tapsol, lezser hétköznapi öltözékben, papucsban jelenik meg és közben a lábujjait morzsolgatja. A polgári értelemben vett színházjáró közönség itt ismeretlen volt, jobbára az üzemek kulturális szervezésének lehetett köszönni, hogy a nézőtér megtelt emberekkel.

A kantoni szimfónikus zenekar kiemelkedő színvonalat képviselt, egy alkalommal az ő hangversenyüknek is hallgatója voltam. Klasszikus zenét és európai hangszerekre írt modern kínai zenedarabokat játszottak. Egyik hegedűsüket személyesen is megismertem, Hsia építész professzornak volt a rokona, Péternek hívták. Nagyon kultúrált, kellemes fiatal művész volt. Később Hsiáéktól hallottam, hogy az egész szimfónikus zenekart fél év kötelező fizikai munkára küldték. Favágásra osztották be őket Guangdong tartomány északi részén, valahol a Lin-hegységben. Párthatározat volt rá, hogy az értelmiségnek is meg kell tanulnia a fizikai munka megbecsülését. El lehet képzelni, milyen jót tett a zenekarnak a kikapcsolódás hangszerek helyett hat hónapig fűrésszel és baltával a kezükben.

Spontán barátság egy kínai fiatalemberrel

Egyik Kantonban járt szakértő elődöm, Molnár Laci jó barátságba keveredett egy fiatal kínai sráccal, Sen Yuannal és hazatérve levelezésben maradt vele. Kínába indulásomkor megkért, hogy hozzak el egy kis ajándékot Yuannak, ő majd jelentkezni fog a szállodában érte. Így is történt. Li Sen Yuan, a tizennyolcadik életévét rótta, amikor összefutottunk. Érdekes volt megismerni ennek a fiúnak a gondolkodásmódját, aki kortársaitól eltérően roppant igyekezettel kereste a nagyvilágra nyíló ablakot. Vas szorgalommal, saját erejéből tanult angolul. Kért, hogy időnként segítsek neki csiszolni a kiejtését - amely egyébként valóban sok csiszolni valóra adott okot. Minél többet akart tudni Európáról és benne természetesen Magyarországról. Nem tagadtam meg tőle, hogy alkalmanként feljöjjön hozzám a hotelba. Ilyenkor gyakorolta nálam az írógépen való írást és az angol diskurzust, közben kínai képes albumok szövegeit fordítgatta nekem angolra. Sok mindenre rákérdezett, és szomjasan hallgatta rá a magyarázatot. Egyszerű, szegény családból jött, öten voltak testvérek, köztük ő volt a legidősebb. Néha elvittem vacsorázni a Shamien szigeti kisvendéglőbe, ahol segített az ékes kínai nyelven írt étlapról kiválasztani azt, amire gusztusom támadt, vagy amit ő ajánlott. Egyszer meghívtam a Yangchen szálló melletti modern teavendéglőbe európai zeneestre. (Fél sikerem volt, mert Beethoven IX. szimfóniájáról kijelentette, hogy vacak).

Egy idő után a hotelban belépő cédulát állíttattak ki vele, ha hozzám jött. Figyelmeztettem, hogy valószínűleg nem jó szemmel nézik, ha velem tartja a kapcsolatot, de ezen ő túltette magát. Néhány hónap telt el így, amikor egyszer azzal jött, hogy a technikumból, ahová járt, ötvenegynéhány diákot "racionalizáltak" - köztük őt is. Ott kell hagyniuk az iskolát. Két héten át toborozták őket határozatlan idejű mezőgazdasági munkára vidékre, azzal, hogy ha nem vállalják és a városban maradnak, akkor megfosztják magukat minden további tanulási és munkalehetőségtől. Javasoltam neki, hogy menjen, s ha jól dolgozik, 1 év után talán reménye lehet a visszatérésre. Ő azonban a lassan kamatozó kötvény helyett a kamatmentes nyereménykötvényre tett fel mindent és otthon maradt azzal, hogy ha minden kötél szakad, ősszel elmehet katonának. Aztán ha majd leszerel, kaphat munkát Kantonban, megúszva azt, hogy örökre elássák vidéken, esetleg messze földön Belső-Ázsiában. Bőséges szabadidejét így most inkább intenzív angol tanulásra kívánja fordítani. Ezután javasoltam, hogy tartsa a kapcsolatot a többi "kiracizott" osztálytársával, akik Kantonban maradtak. Hátha valamelyik időközben munkához jut és tippet tud adni neki az elhelyezkedésre. Meg is szerzett egy csomó címet, de az eredmény silány maradt: 1 társa kapott mindössze egyszer egy 3-4 napos alkalmi munkát. Ez volt minden.

A szülei meghívására egy alkalommal meglátogattam a családot. Kanton egyik szegénynegyedében laktak. Markáns, beesett arcú édesanyja és édesapja csillogó szemmel, mosolyogva fogadott. Leültetni sem tudtak, de őszinte barátsággal vettek körül. Üres teával kínáltak. Az egyik nagymama is velük lakott szűk otthonukban. Öccse és három kis copfos húga orgonasípokként sorakoztak fel a barakk-szerű lakás ajtaja előtt, amikor lefényképeztem őket.

Yuan egyszer aggasztó hírrel jött: kiderült, hogy unokatestvére tüdőbeteg és az orvos négyféle francia gyógyszert írt fel neki, ami Kínában nem kapható. A receptet hazaküldtem és szerencsére otthon a gyógyszereket simán meg lehetett szerezni. A véletlenek stafétája folytán - csodával határos módon - 10 nap múlva magyar delegáció jött Kantonba és a várva várt gyógyszert magukkal hozták. Óriási volt az öröm és a gyógyszeres kezelést azonnal megkezdték. Hálából ünnepi vacsorára akartak meghívni, amit természetesen elhárítottam, hiszen ez erőn fölüli kiadást jelentett volna a létminimum határán élő szegény család számára.

Nem sokkal később Yuan kiszimatolta, hogy tengerész-tanfolyam indul Kantonban. Új kínai tengerjáró hajóra kellett legénység, ez neki is nagyon testhezálló lenne. A felvételi vizsgáig két nap volt hátra csak. Véletlenül tudta meg az egészet, mivel a lehetőséget nem verték nagy dobra. A szükséges papírokat lóhalálban igyekezett beszerezni. A háztömb-bizalmi először nem akart igazolást adni neki. Tanácsoltam, hogy menjen el a háztömb-bizalmi feletteséhez. Így végül sikerült megkapnia a papírt és másnap letette a vizsgát kiemelkedő eredménnyel. Nagyon örült és bizakodott, de sajnos hiába volt a sikeres felvételi vizsga. Nem lehetett belőle tengerész, valószínűleg káderlapja alapján nem tartották erre alkalmasnak. Később, hazatérésem után igen meglepődtem, amikor levél jött tőle Szingapurból. Elképesztő viszontagságok között, a Gyöngy-folyón úszva Hongkongba disszidált, majd tartózkodási engedély híján álnéven eltűnt Szingapur forgatagában.

Hivatalos út Shangaiba

Csónaktúra a hangzhou-i tavon. Frissen szüretelt zöld tea. Sejtelmes félhomály a sűrű bambuszerdőben. Buddhista szentélyek mélyén. VIP fogadtatás a shangháji úttörőházban.

Jacht-utazás a 16 km széles Jangzi folyó torkolatához.

Az 1958-ban indult kínai-magyar trópusállósági együttműködés nem szorítkozott csupán a kantoni Intézet területére. A trópusi klíma magyar híradástechnikai termékekre gyakorolt hatását egyaránt tanulmányozni kívántuk a tiszta levegőjű vidéki (rurál) környezetben, a kéndioxiddal és korommal szennyezett ipari környezetben és a tengeri sósköd erősen korróziós hatásával kombinálva. Ezen kívül földbe ásott kábel- és egyéb mintákat termesz-állósági vizsgálatnak vetettünk alá. A kantoni Intézet a városon kívül feküdt, így jól reprezentálta a falusi (rurál) környezetet, de az ipari környezet hatásának tanulmányozására a kínai fél Shanghai ipari negyedében működő intézetét jelölte ki, vizsgálati mintáinkat oda telepítették. A tengeri sósköd vizsgálatok Hainan sziget déli csücskén, Xuwen-ben (Süvenben) zajlottak. Hainan szigete nagyon közel feküdt a szomszédos Vietnamhoz és a vietnami háború eszkalációja miatt 1964-re a szigetet szigorúan zárt katonai területté nyilvánították. Így legnagyobb sajnálatomra többé nem volt lehetőség - szakértő elődeimet követve - a süveni kitételi állomás meglátogatására. A sangháji kitételi állomás felügyelete és az ottani minták állapotának ellenőrzése azonban aktuálissá vált. Az utazásra augusztusban került sor. Tolmácsom, Li kisért el az útra. Augusztus 22-én, szombaton repülőgéppel először Hangzhou-ba (ejtsd: Hangcsó) utaztunk, hogy a hétvégét ott eltöltve lássam a kínai kultúra fellegvárát, majd vonattal utaztunk tovább a 200 km-re fekvő Shanghaiba. A repülőúton Hangzhou-hoz közeledve, Zhejiang tartomány fölött viharba került a gép. A 3000 m magasan repülő IL-14-est kegyetlenül megdobálta a vihar, többször szinte kirepültem az ülésből a beszíjazottság ellenére, állítólag 30-50 métereket zuhantunk. Alattunk a viharfelhők közül néha kivillant a híres Sárga-hegység, a Huangshan egy-egy fantasztikus tűhegyes sziklája, de a néhány pillanatra előbukkanó látvány szépségét sajnos nem tudtam felszabadultan élvezni. Megkönnyebbülést végül a hangzhou-i landolás jelentett.

A vihar elmúlt és csodálatos béke ült a tájra. Utunk a Nyugati-tó partján épült szállodába vezetett. A tó körülbelül 2 és fél km átmérőjű, patkó alakban három oldalról szelíd hegyek közé ékelődött. Partjáról pompás kilátás nyílik minden irányban. Sétaútnak kiképzett keskeny töltés szeli át az egész tavat és csónakkal számos szigetet lehet meglátogatni rajta. A tó partján és a szigeteken szép parkok, szentélyek és pagodák fogadják a látogatót. A város 2200 éves múltra tekint vissza, a Qin dinasztia óta császárok által kedvelt és felkarolt hely volt. Egy kínai mondás szerint Hangzhou maga a földi Paradicsom. Valóban nyugodtan elmondható, hogy Kína szíve itt dobog. Emellett Hangzhou a kínai selyemszövés központja is. Megérkezésünkkor népes fiatal csoport jött szembe, a hölgyek kezében pompás színes selyem napernyőkkel. Mintha az élet itt vidámabb és könnyedebb lenne, mint Kantonban, vagy pláne Pekingben.

Ebéd után Li csónakot bérelt, hogy az egyik szigetet meglátogassuk. Nem akármilyen csónakázás következett. A csónak irányítója egy középkorú nő volt, ő evezett, míg mi deszkaülés helyett süppedő pamlagon helyezhettük magunkat kényelembe, mintha nem is csónakba ültünk volna be, hanem valami előkelő szalonba. Előttünk a rögzített asztalon félliteres fedett porcellán kancsóban ott párolgott a friss zöld tea, amelynek aromáját még ma is a szájamban érzem. Hála a kínai teakultúra terjedésének, ma már Magyarországon sem ismeretlen a zöld tea, de ami szárítva érkezik hozzánk, az nyomába sem jöhet a frissen leszedett tealevélből készült ital mennyei illatának. Ráadásul egész Kínában a Hangzhou-környéki teaültetvényeken terem a legfinomabb Sárkány-tea, amit így módunkban állt megkóstolni. A csónakot irányító hölgy időről-időre ismertette, hogy merre járunk és mit látunk, Li pedig szorgalmasan fordítgatott nekem, miközben kortyolgattuk a felejthetetlen nedűt. A szigeten kikötve mesés park fogadott, különleges növényekkel, virágokkal, pálmákkal, ízléses pavilonokkal. A kertművészet egyik remeke egy virágba borult gyümölcsfa volt, amelynek egyik oldalán a virágok hófehérek, a másik oldalán pedig rózsaszínűek voltak. - Másnap taxiba szálltunk, hogy Hangzhou más nevezetességeiből is láthassunk valamit. Jártunk a Sárkány-kútnál, kimentünk a tea-ültetvényekre megnézni, hogyan gyűjtik be fiatal női munkások levelenként a híres zöld teát, sétáltunk egy csodálatos bambusz-erdőben, ahol a bambusz 10 méternél magasabbra nő, zöld orgonasípok gyanánt sűrű állományt alkotva és ahová a napfénynek csak a smaragdzöld összetevője tud behatolni hogy sejtelmes félhomályt árasszon. Jártunk a széles Qiantang folyó partján, pillantást vetve a vitorlások és teherszállító bárkák nyüzsgő életére, és megcsodálva a méltóságteljesen emelkedő Hat Harmónia Pagodáját.

Különleges élményt jelentett a Hangzhou fölötti hegyoldalban épült Ling-Yin buddhista templom meglátogatása. 17m magas Sakyamuni szobrának tövében Li eltörpült, amint lefényképeztem. A templom legszebb része egy aranyozott figurákból megkonstruált hatalmas oltár volt, amely előtt terményáldozatokat szoktak bemutatni. Bár már öt hónapja voltam Kínában, itt szembesültem először a buddhista vallásos élet halvány megnyilvánulásaival. A nagy történelmi múltú templomban néhány hívő imádkozott csupán egymástól függetlenül, csöndben, gyertyagyújtás mellett. Aztán egy fiatal, aszkétikus arcú szerzetes jelent meg, akit megkértem, hogy engedje magát lefényképezni. Merész kérés volt, mert a szerzetesek ezt általában meg szokták tagadni. Hosszan egymás szemébe néztünk és ő megérezte, hogy nem szenzációéhségből kértem meg, hanem azért, mert tisztelem a benne lakozó mély lelkületű, aszkétikus személyiséget. Hullámhosszaink egymásra találtak. Máig emlékezetes maradt számomra ez a pillanat. Beleegyezőleg bólintott és türelmesen megvárta, amíg a félhomályban sikerült villanófény nélkül lefotóznom.

A nap záró eseményeként még a szállodával szomszédos Yue Fei szentélyt látogattam meg. Yue Fei a 12. században élt generális volt, a kínai hazafias hűség nemzeti példaképe, aki ebben a szentélyben van eltemetve. A szentély kertjének a végében temették el azt a személyt is, aki őt annak idején elárulta. Az áruló mélyített szabadtéri sírban fekszik, amit a szentély hazafias látogatói ma is rendszeresen megköpködnek.

Hétfőn reggel három órás vonatozás után Shanghaiban az Intézet két ottani munkatársa várt bennünket. Az ipari füstös negyedben települt kitételi állomás valóban jól megfelelt a céljának. Különösen a szabadtéri műanyag mintákon tapasztalt repedezés és színváltozás volt jelentős a "harapós" klíma hatására. A négynapos ottlét során közösen végigvizsgáltuk a mintákat és a korábbi feljegyzéseket, egyeztettük a mérési módszereket. A látogatás hivatalos része kölcsönös megelégedéssel zárult. A délutáni szabad idő eltöltéséről minden nap gazdag programmal és krőzusi vendéglátással gondoskodtak. Elkényeztetett hercegként bántak velem, ami határozottan feszélyezett. Első nap elvittek a Yu parkba és a Jade Buddha templomba - amelynek ékessége egy egyetlen óriási halványzöld jade-kőből kifaragott ember-nagyságú Buddha szobor. Másnap megnyílott előttem a Művészeti Kutató Intézet kapuja, ahol iparművészeti technológiák fejlesztése folyik. Többek között bemutatták a miniatűr papírkivágások készítésmódját, ahol a művész pillanatok alatt, néhány precíz mozdulattal vág ki egy áttört mintás asztalterítőt, egy díszes aranyhalat, vagy egy kukorékoló kakast. A megtervezett etalon mintákat és a kivágás mozdulatainak forgatókönyvét azután know-how-ként dokumentálják és háziipari egységeknek adják ki, ahol a tömeges szuvenír-gyártás zajlik. A meglepetések sora ezzel még nem zárult le, mert a harmadik délután a shangháji Úttörőházba vittek. A lélegzetem is elállt, amikor a tanítási szünet ellenére tiszteletemre berendelt úttörő csapat élén a ház igazgatónője virágcsokorral fogadott és a gyerekek énekszóval köszöntöttek. Aztán a gyerekek különböző szakköri foglalkozásokra oszlottak szét. Mindegyik foglalkozást szaktanárok vezették, engem pedig végigkísértek mindenhová. Felejthetetlen élményt jelentett a tradicionális kínai hangszereket megszólaltató gyermek-zenekar meghallgatása. A gyerekek nagy ügyességgel kezelték a különleges vonós és ütős hangszereket és kerek zenei műsort adtak. Olyasféle élmény volt ez, mint itthon a kedvelt rajkózenekar fellépése. És talán ilyen lehetne nálunk egy citerán, tilinkón, tárogatón, nyenyerén és más népi hangszereken játszó gyermek együttes szereplése is. - Az utolsó munkanap után Li-vel és az Intézet két munkatársával együtt egy luxus-jacht fedélzetén találtam magamat. Rajtunk kívül a kelet-német jénai üveggyárból három mérnök volt a hajó vendége, akik valamilyen ipari objektum átadásán jártak Shanghaiban. Beszédbe elegyedtem velük és egyikőjük lelkesen jelezte, hogy korábban járt Magyarországon, ő telepítette a piszkés-tetői csillagvizsgáló távcsövét. Kabaréba illett, ahogy a "Piszkés-tető" mivoltát sikerült nagy nehezen kihámozni a szó sajátos német kiejtéséből. Egy pincér üdítőket hozott mindannyiunknak, aztán a jacht elindult a Huang-pu folyón az ott horgonyzó óriási tengerjáró hajók mellett, motoros dzsunkák és halász vitorlások nyüzsgő forgatagában a hatalmas Yangzi (Jangce) folyam torkolata felé. Hátunk mögött a folyó kanyarulatában szépen kirajzolódott Shanghai központi negyedének panorámája a Béke szállóval és európai stílű 10-15 emeletes palotáival, ami akkor ott az építészet csúcsát jelentette. Majd a városközpont távolodó látványát lassan felváltották a folyó mindkét partján elterülő óriási iparnegyed épületei, kéményei, kikötő-standjai és a kisebb kereskedelmi hajók szűnni nem akaró sokasága. Később az ipari létesítményeket mezőgazdasági területek látványa váltotta fel, végül 20 kilométeres hajókázás után kitárult előttünk a Yangzi folyó óriási tölcsértorkolata. Szinte hihetetlen élmény volt látni, hogy a folyó közepén található hosszú sziget innenső partja 16 km távolságban húzódik és a sziget parti fái alig látható pontfűzért alkotnak a messzeségben. Az alkonyati fényben denevér-vitorlások barnállottak körülöttünk, idillivé varázsolva a tájat, amelytől aztán jachtunk egy éles fordulattal búcsút vett, hogy visszatérjen a városközpontba.

Shanghai az elmúlt évszázadokban Kína tengeri kapujának számított és ennek köszönhetően az európai kultúra hatása itt érvényesült a legjobban. 1964-ben az akkor 10 milliós város a külvilágtól szinte teljes elszigeteltségben élt, kikötőiben csak kereskedelmi hajók horgonyozhattak a külföldi árucsere lebonyolítása céljából. Az elmúlt idők nyitottságának örökségeként azonban általános vélemény volt, hogy Shanghai 50 évvel jár Kína többi városa előtt az emberek gondolkodásmódját illetően. 1964-ben még nem járt metró vagy gyorsvasút a városban, trolibuszok és öreg villamosok bonyolították le a tömegközlekedést, persze a milliónyi kerékpározót leszámítva. A Tajvannal szemben fennálló feszültség és a vietnámi háború fokozatos eszkalációja miatt ottlétemkor a lakosságot katonai gyakorlatra fogták, sokan az utca kövezetén hasalva puskával a kezükben gyakorolták a célra tartást, hogy megtanulják, hogyan kell megsemmisíteni az imperialistákat.

Úton Shangaiból Kantonba. Utazási szokások vasúton.

Shanghaiból másfél napot vonatozhat Kantonig az utazó, ha ezt a megoldást választja. De az 1822 km-es út kényelmes és sok szép tájon vezet keresztül, ezért érdemes belevágni légi utazás helyett. Közben megismerkedhetünk az utazási szokásokkal, amelyek jelentősen eltérnek az európai szokásoktól - méghozzá sokkal kultúráltabbak, mint nálunk. A távolsági vonatokon mindenki helyjeggyel utazik és az utasok libasorban, a kocsiszámuknak megfelelő kijelölt helyen várják a vonatot. A vonat pontosan úgy áll meg az állomásokon, hogy mindenki a számára kijelölt kocsira tudjon felkapaszkodni tolakodás nélkül. Minden kocsiban egy fülke a vonatkísérőé, aki ellenőrzi a felszálló utasok papírjait, és az utazási távolságtól függően kiosztja számukra az étkezési és teajegyeket. Mivel Kínában nincs kenyér, az utasok nem tudnak elemózsiát vinni az útra magukkal. Negyedórás étkezési turnusokban mindenki az étkezőkocsiban kapja meg a főtt rizsadagját délben és este. A forróvizes termosz minden fülkében ott áll, a kiürült termoszok rendszeres cseréjéről a vonatkísérő személyzet gondoskodik. Kik-ki, ha megszomjazik elkészíti magának a teát. Szemben az európai szokással az étkezési költség a vonaton alacsonyabb, mint egy városi büfében vagy vendéglőben. A hivatalos álláspont az, hogy az utas rászorul a gondoskodásra, amivel nem szabad az étkező kocsiban magasabb árak felszámításával visszaélni. A gyorsvonat általában másfél órát robog egyhuzamban, majd negyedórás pihenőt tart egy-egy állomáson. Késés gyakorlatilag nincs, a menetrendet pontosan betartják. Mosdásra alkalmas víz minden wc-ben van, de nyáron az állomásokon épített nagy mosdó-vályúknál is felfrissíthetik magukat az utasok, amíg áll a vonat.

Mivel a vonaton akaratomon kívül VIP utasnak számítottam, az étkezőkocsi szakácsa a fülkémbe hozta az étlapot és ott vette fel a rendelést, majd az elkészített ételt is tálcán hozták, nehogy az étkezőkocsiba kelljen fáradnom, amit egyébként nem tartottak volna ildomosnak.

A vonat üde zöld tájakon, gondosan megművelt földeken, néha bizarr sziklák mellett robogott egész nap, majd rövid szürkület után ránk borult az éjszaka. Másnap reggel már Guangdong tartományban, a Lin-hegység szurdokvölgyében kanyarogtunk, felhőbe nyúló hegycsúcsok között. A vonat vas-traverzokon, folyó fölé nyúló bakterházak mellett, számos alagúton keresztül közeledett a Gyöngy-folyó deltavidéke felé, hogy déltájban megérkezzünk Kantonba.

1 hónap alatt 1 millió ember a Fehér Felhők hegyén

Botcsinálta kiránduló mozgalom.

1964 szeptemberében Mao Ce-tung egy beszédében megpendítette hogy "kirándulni egészséges". Nosza, Kanton város vezetősége vette a lapot és megszervezték, hogy a város minden épkézláb lakója másszon fel a közeli Fehér Felhők hegyének a csúcsára. Eladdig a turizmus Kínában ismeretlen volt, eljött hát az ideje, hogy az embereket mozgósítsák a nemes cél érdekében. Minden munkahelyen egynapos munkaszünetet rendeltek el a kijelölt túranapra és a dolgozók kollektívan mászták meg a hegyet. Aznap az ebédet odafönn a csúcson osztották nekik, aki nem jutott fel, az éhen maradt. Csak a sánták, bénák és inaszakadtak maradhattak otthon. Naponta átlag negyvenezer ember tette tiszteletét a hegyen - férfiak és nők, fiatalok és öregek - hogy ízelítőt kapjanak a természetjárás örömeiből, no meg hogy edzzék állóképességüket arra az esetre, ha netán a vietnámi háború Kínára is átterjedne. Zászlókkal, énekszóval, csoportosan vonultak, a csoportok vezetői hevenyészett térképet kaptak az útvonal megválasztásához. A tájékozódást persze külön tanulni kell, nem minden csoport tudott helyesen eligazodni. A kampányidőszak alatt egyszer éppen tanúja voltam, amint egy eltévedt koca-turista csoport árkon-bokron át, elhagyott régi temetőn keresztül vergődött lefelé a meredek lejtőn, alkalmi botokra támaszkodva és az időseket üggyel-bajjal támogatva.

Azóta több, mint 40 esztendő telt el. Ma már elmondhatjuk, hogy a turizmus gyökeret vert a kínai társadalomban is. De hát tudomásul kell venni, hogy minden kezdet nehéz.

Felhők gyülekeznek a szomszédos Vietnam fölött

1964 augusztusában tengeri incidens zajlott le a Hanoi előterében lévő Tonkini-öbölben vietnami és amerikai erők között. A vietnami háború egyre hevesebb összecsapásainak szele Kínában sem maradt visszhang nélkül. Tolmácsom, Li kifejtette, hogy Kína természetesen támogatja Észak-Vietnamot, mint testvéri szocialista országot a déli országrész felszabadításáért vívott harcában, de tudni kell, hogy a Kína és Vietnam között húzódó határt Kína sohasem ismerte el. Azok igazságtalan határok, amelyeket a XIX. században a francia gyarmatosítók erőszakoltak Kínára, amikor a császárság katonailag gyönge volt. 1945-ben a Vietnami Demokratikus Köztársaság ezeket a határokat készen örökölte a francia gyarmatosítóktól és kényelmesen beleült. Kína egyelőre nem veti fel a határrevízió kérdését, de ezt az ügyet később majd rendezni kell a két ország között. A hivatalos propaganda persze erről mélyen hallgatott. Kantonban nagygyűlésen tiltakoztak az amerikai beavatkozás ellen és megszervezték Vietnam testvéri támogatását, ami abban merült ki, hogy a dolgozók szolidaritásuk jeléül lefutották a Kanton-Hanoi távolságot - már aki tehette - nyolcszázegynéhány kilométert. Mindenki kis füzetecskét kapott, amelybe naponta beírta, hogy aznap mennyit futott, apránként gyűjtögetve a kilométereket, mint a szorgalmas méhecske a mézet. A szolidaritási verseny győztesei dicsőségtáblára kerültek. Szeptemberben tüntető felvonulásra került sor. A meghirdetett időpontban az előző nap érkezett tájfun még nem csendesedett el. Zuhogó esőben és nagy szélben vonultak végig a tüntetők többek között a Shamien sziget utcáin is, hosszú tömött sorokban, zászlókkal, táblákkal, miközben a csoportok vezető hangadói ronggyá ázott papírcédulákról olvasták fel a jelszavakat, amit azután a tömeg utánuk dörgött, szídva az imperialistákat és éltetve Vietnamot. Itt jegyzem meg, hogy amikor október 1-jén a kantoni stadionban pompás díszünnepély és felvonulás köszöntötte a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 15. évfordulóját, hatalmas papír-tigrist vonszoltak körbe a stadionban, amely a Vietnamban megsebzett amerikai imperializmust jelképezte, oldalán óriási kötözött sebekkel, majd utána frakkba és cilinderbe öltözött imperialisták csúszva-mászva-hemperegve, összekulcsolt kézzel könyörögtek az életükért az őket követő népi milícia emberei előtt, akik puskáikat rájuk szegezve kísérték őket a vesztőhelyre.

Magyar-vietnámi tropikalizációs együttműködés a láthatáron

1964 májusában az érvényben lévő kínai-magyar együttműködési megállapodás magyar híradástechnikai és erősáramú gyártmányok trópusállósági vizsgálatára hivatalosan lejárt. Magyar részről mind a BHG, mind a Villamosipari Kutató Intézet készen állt a szerződés megújítására, de a két ország Műszaki-Tudományos vegyesbizottságának Pekingben esedékes ülésére egyelőre nem került sor. Ebben a bizonytalan helyzetben otthon a minisztérium úgy döntött, hogy Vietnammal kezdeményez hasonló együttműködést. Szeptember végén BHG részről főnököm, Schmidt János, a Villamosipari Kutató részéről pedig Sulyok József Hanoiba utazott a szerződés aláírására. Bár az augusztusi Tonkini-öbölbeli háborús incidens miatt Vietnamban már puskaporos volt a levegő, a szerződés aláírásra került és megállapodtak, hogy fél éven belül létrehozzák a vietnami kitételi és vizsgálati állomást, amelynek a teljes felszerelését gyakorlatilag a magyar fél biztosította volna, műszereken kívül még a villamos kábeleket, kapcsolókat és fali csatlakozókat is, mivel a háborús körülmények között ott semmi sem állt rendelkezésre. Útban hazafelé Schmidt János és Sulyok József október első hetében néhány napra Kantonba érkeztek, hogy meglátogassák az itteni gyengeáramú és erősáramú intézetet és konzultáljanak velünk kiküldöttekkel, Sziráki István erősáramú kollégával és velem. Schmidt János jelezte, hogy ha a kinai-magyar együttműködés meghosszabbítására nem kerülne sor az esedékes, de még bizonytalan vegyesbizottsági ülésen, akkor készüljek fel rá, hogy majd Vietnamba kell átutaznom az ottani munkák beindítására.

Látogatás a kantoni elefántcsont faragó műhelyben

A főnökeinkkel való találkozó jó alkalmat nyújtott néhány kellemes közös programra is. Többek között ellátogattunk a híres kantoni Elefántcsont-faragó műhelybe, ahol 400 munkás dolgozza fel a Yunnan tartományból és a szomszédos délkeletázsiai országokból származó nyersanyagot. Az agyarak megtisztítását és külső kérgének lehántolását tanoncok végezték, majd az egyre finomabb műveleteket fokozatosan gyakorlottabb kezek hajtották végre. A hierarchia csúcsán hat kiváló művész állt, akik sokszor hónapokon át fáradoztak lélegzet elállítóan finom apró részletek kidolgozásán. A kezük alól kerültek ki például a híres csodagömbök, amelyeket egyetlen csontból faragnak ki úgy, hogy 20-23 "egymásba skatulyázott", díszesen cizellált gömbhéjból épül fel maga a gömb. Külön élmény volt a műhely bemutató termének megtekintése, ahol milliókat érő faragványokat lehetett megcsodálni, vagy netán krőzusi pénztárcával a zsebben - megvásárolni.

Schmidt János érkezésének köszönhettem még egy fontos személyes probléma megoldását is. 1964-re a ruhanemű ellátás sokat javult Kínában, de voltak tartós hiánycikkek, például alsónemüek tekintetében. Emiatt kínos helyzet állt elő számomra, miután alsógatya készletem egyetlen váltásra zsugorodott. Írtam haza édesanyámnak, hogy csomagban küldjön utánpótlást. Ez azonban nem volt egyszerű. Itthon szigorú vámszabályok tiltották ruhaneműek külföldre juttatását. Kivételt képezett, ha valaki népművészeti tárgyat akart küldeni. Édesanyám hiába próbált érvelni a vámhatóságnál. Végül mentő ötlete támadt és megkérdezte, hogy ha tulipánt varr a gatyára, akkor kiküldheti-e? A vámosok fuldokolni kezdtek a nevetéstől, de a csomagküldésből így sem lett semmi. Szerencsére főnököm meghozta az óhajtott szállítmányt.

Az első kínai atombomba felrobbantása

1964 októberében szenzációs bejelentés járta körbe a világot: Kína felrobbantotta első kísérleti atombombáját. Egy hónappal később az ország egész lakossága ragyogó színes dokumentumfilmen láthatta a nagy eseményt. A film titkolódzás nélkül bemutatta, hogyan vásárolták meg Svájcon keresztül az atombomba gyártásához szükséges embargós nyugati berendezéseket, majd képeket villantott fel a bombagyártás csarnokából, ahol fehér köpenyes mérnökök hada serénykedett. A robbantás helyét Xinjiang tartományban, valahol a Taklamakán sivatagban jelölték ki, ahová több, mint ezer kilométeres aszfalt utat építettek a tudományos megfigyelést célzó kísérleti felszerelés és a bomba kiszállításához. A tervezett robbantás epicentrumától különböző távolságokra személyzet nélküli megfigyelő állomásokat telepítettek, ahol különböző technológiával készült, más-más falvastagságú beton-, tégla- és faépületeket létesítettek, bennük növényeket és élő állatokat helyeztek el, mindenütt felkészülve a sugárdózis mérésére és a pusztító hatás filmezésére. Aztán megkezdődött a robbantás előtti visszaszámlálás. Pekingi idő szerint délután 3 órakor felvillant a bomba sztratoszféráig emelkedő tűzgombája és fantasztikus élőképek lassítva mutatták a lökéshullám terjedését, amint a robbanás epicentrumától távolodva egy-két kilométeren belül még kártyavárként omlanak össze a különböző épületek, távolabb a betonfalak már megmaradnak, de a hőség minden éghetőt felperzsel, aztán még tovább kifelé a halálos sugáradag zónájában az állatok milyen szokatlanul viselkednek. Látni lehetett, hogy a sivatagban mekkora hatalmas porfelhő kavarodik, majd több óra elteltével motorizált katonai alakulatok vonulnak be a sugárfertőzött területre, hogy élő szemlét tartsanak a pusztítás mértéke fölött és begyűjtsék a laboratóriumba szállítandó növényeket, állatokat és más kísérleti tárgyakat.

Engem bámulatba ejtett a film és az a nyíltság, amellyel mindezt a nagyközönség elé tárták. Nálunk akkortájt ezek a dolgok hadi titoknak számítottak és szerintem a hazai közönség egyetlen dokumentumfilmet sem látott mind a mai napig az atombomba robbanását kísérő jelenségekről. A filmmel Kínában két legyet ütöttek egyszerre: egyrészt az emberek tárgyilagosan fogalmat alkothattak egy esetleges atomtámadás súlyosságáról és túlélési esélyeiről, másrészt a film jó propaganda eszközt jelentett a nemzeti büszkeség táplálására.

És ha már a nemzeti büszkeségnél tartunk, itt említek meg egy másik kiemelkedő kínai színes dokumentumfilmet, amely egy világraszóló orvosi bravúrt örökített meg. A történet Shanghaiban játszódott. Közlekedési balesetben egy fiatalember a jobb kezét csukló alatt elveszítette: tenyere és ujjai a testéről leszakadva az úttesten hevertek. Azonnal sikerült őt kórházba szállítani, ahol gyors sebészi beavatkozással levágott kezét sikerrel visszavarrták. A film lépésről-lépésre dokumentálta a baleset helyszínét, az operációt, a seb forradását, az elvágott idegpályák sikeres újra egyesítését, majd a hónapokon át tartó rehabilitációs mozgásterápiát, amelynek végén a fiatalember teljes értékű gyógyulásnak örvendhetett.

Tigris-járta titkokzatos vad vidék

Háromszáz krizantém 1 tövön.

Kantonban az október igen mozgalmasan telt, kezdve főnököm kantoni látogatásával, az őszi exportkiállítással, a Fehér Felhők hegyét ostromló lakossági hegymászó kampánnyal, és nem utolsó sorban a kínai kertművészet remekeit bemutató virágkiállítással, ahol többek között 300 krizantém nyílott egyszerre egyetlen tövön. A kertészek gondosan úgy nevelték az összes hajtást, hogy időzítve egyszerre boruljon virágba a háromszáz bimbó. Hasonló virágtövek egész sora ejtette ámulatba a kiállítás látogatóit. A nyári monszun-időszak elmúltával az időjárás is kedvezőre fordult. Kellemes, napos, száraz idő köszöntött be, a legjobb alkalmat kínálva arra, hogy a világ zajától félrevonulva néhány napot pihenéssel töltsek. Kantoni szakértő elődeim és tolmácsom, Li javaslatára a Kantontól 75 km-re fekvő Conghua melegforrásait céloztam meg, ahol gyönyörű parkos környezetben elszórtan kényelmes apartman-házak álltak rendelkezésre a kínai felső vezetés és az elvétve előforduló külföldi vendégek számára. A magammal vitt papírmunkát is ideálisan serkentette ez a nagyszerű, idilli környezet. Li természetesen elengedhetetlen kísérőm volt az úton.

Guangdong (Kanton-) tartomány nagy része a Ráktérítőn belül, erdős hegyekkel borított szubtrópusi területen fekszik, ahol csak a Gyöngy-folyó völgye és deltavidéke jelent földművelésre alkalmas környezetet. Itt a népsűrűség eléri a 2000 főt négyzetkilométerenként, ami Magyarország átlagos népsűrűségének a húszszorosa. Ugyanakkor a hegyek között szinte lakatlan, vadregényes területek húzódnak. Conghua is e titokzatos vad vidék mélyén található, ahol a helyiek elmondása szerint 4-5 évenként még egy-egy kóbor tigris is felbukkan, nagy riadalmat okozva az elszórt apró hegyi települések lakói között. Mérges kígyó azonban mindig van, a vidéket járva erre ügyelni kell. Conghuára érkezve rögtön impozáns látvány fogadja az érkezőt: egy kényelmesen meanderező folyócska kanyarulatában két pompás zöld tetős szálloda-épület tükröződik a tükörsima vízen, mögötte erdős hegyoldal, előtte pedig a folyón átívelő kőhíd, amely a mi hortobágyi kilenc-lyukú hidunkhoz hasonlít. A folyóparton hatalmasra nőtt bambusz-bokrok végestelen-végig. A modern Guangdong szálló két épületét Stefan Hsia Németországban végzett kínai építészmérnök professzor tervezte, akivel Kantonban már korábban személyes ismeretségbe és jó barátságba kerültem. A szálló 500 fős légkondicionált kongresszusi teremmel is rendelkezik. A szállodákat és apartman-házakat 12 melegforrás kalcium-magnéziumos gyógyvize táplálja. A vidéken gyönyörű kirándulóhelyek találhatók. Felejthetetlen élményt jelentettek a környék vízesései, különösen a 100 m magas kaszkád-vízesés, amely két függőleges sziklafal között kialakult kristálytiszta vízmedencéből zúdul alá. Nem tudtam megállni, hogy ne a vízmedencében úszkálva gyönyörködjek a szemközti 1000-1200 m magas hegyek alkonyati panorámájában, miközben alattam dübörgött a zuhatag. Egyébként itt a vízpart sziklái között találkoztam először skorpióval.

Egyik nap Li-vel ellátogattunk a közeli Liuxihe víztárolóhoz is. Szűk völgyben fekvő 78 m magas zárógátja a mögötte tornyosuló meredek hegyoldallal szinte félelmetes látványt nyújtott. Az erőmű üzemeltető személyzete büszkén számolt be róla, hogy az üzem 42 megawattos teljesítményt nyújt 4 turbinával és a hat éve kifogástalanul működő berendezéseket a hazai ipar gyártotta Shenyangban. Kirándulásunk során találkoztam papaja-fával, amely roskadásig tele volt érő gyümölcsével. Li elmondta, hogy a papaja rendkívül agresszív és gyorsan nő, 8 hónap alatt fejlődik fává és már termést is hoz, miközben erősen kilúgozza a talajt. Nem messze a víztárolótól óriási ananász ültetvény borította a meredek hegyoldalt, ez is egy életre szóló látványt jelentett. 3-4 nap után szinte sajnáltam visszatérni a városi forgatagba.

A thaiföldi nép leendő bölcs vezére

A kantoni Shamien sziget a kormányhivatalokon és az egy-két konzulátuson kívül rejtett VIP személyiségeknek is otthont adott. Ilyen volt a Banomyong család Thaiföldről. A családfő, Pridi Banomyong 1958-ig baloldali miniszterelnöke volt Thaiföldnek, amikor is kormányát megbuktatták és ő - hóna alatt az államkasszával - Kínába emigrált. Fia és leánya időnként megjelent a Viktória szállóban és barátságot kötött az ott lakó külföldiekkel, így szakértő elődeimmel, Somfai Ferivel és Molnár Lacival is, akik meséltek nekem a családról, különösen a volt miniszterelnök fiáról, Sookprida Banomyongról. Kínába érkezésem idején viszont már hosszabb ideje nem érintkeztek a szálloda vendégeivel, társadalmi életüknek ezeket a szálait mintha elvágták volna. Jó fél év telt el ott létemkor, amikor egyszer váratlanul Sookprida betoppant a Viktória szálló ebédlőjébe és összeismerkedett velem. Feljött a szobámba és hosszan elbeszélgettünk. Több hónapos világkörüli útról tért vissza (különleges VIP státusának birtokában ezt minden további nélkül megtehette). Bejárta egész Európát, még meg is ajándékozott egy Rómából hozott leporellóval.

Egy héttel később ismét összetalálkoztunk a szálló ebédlőjében. Félre vont és négyszemközt megkért arra, hogy ne tudjak az ő létezéséről. Felejtsem el, hogy ő Sookprida Banomyong. Egy álnevet mondott, hogy azt használjam. Külföld felé konsprirálnia kell, mert ő szerkeszti a pekingi rádió thaiföldi adásait. Többé nem találkoztunk. A kínai kormánynak nyilván fontos tervei voltak vele, alighanem őt szánták a thaiföldi nép bölcs vezérének arra az esetre, ha egyszer Thaiföld kommunista fennhatóság alá kerülhet. Világkörüli útja is minden bizonnyal kínai megbízásból teljesített felderítő út volt és nem luxus-utazás.

További pályafutását számomra teljes homály fedte napjainkig. Nem régen az internetről tudtam meg, hogy 40 év elteltével jelenleg Bangkokban él és a "Pridi Banomyong Intézet" vezetője. Többek között a thai-vietnami kapcsolatokat elemzi és Ho Si Minh-t magasztaló könyvet adott ki "Ho Si Minh, az örökké tartó bölcseség" címen.

Kiruccanás a Kanton melletti botanikus kertbe

Szép napsütéses idővel és 24 C° körüli hőmérséklettel köszöntött be a november. Otthon Magyarországon ez a legbánatosabb hónapunk, tele nyirkos köddel és ólomszürke felhőkkel. Külön élvezet volt tehát megtapasztalni a kontrasztot és arra gondolni, hogy itt most mennyivel jobb. November hetedike kapcsán a három külföldi szakértőt - az Erősáramú Intézetből Sziráki kollégámat és Starch kollégát Csehországból, a Gyengeáramú Intézetből pedig engem kirándulásra vittek a Kanton melletti botanikus kertbe, ahol számos növény őszi virágpompában díszelgett. Ott láttam először gyönyörű érett gránátalmát és szágópálma ligetet. A szágópálma megvastagodott törzséből lisztet készítenek. Miután kigyönyörködtük magunkat a ritkán vagy soha nem látott csodákban, a kert igazgatója tolmácsainkkal együtt szobájában fogadott minket. Elterpeszkedtünk a süppedő bőrfotelekben, majd tea-szürcsölgetés közepette elénk tette a kert vaskos vendégkönyvét. Kezembe vettem a tollat, hogy beírjam a nevemet. Meglepetésemre az előző napra dátumozott utolsó látogatói bejegyzés így szólt: "Mohammed Zahir sah, Afganisztán királya és kísérete" - És a következő beírás most már ez után: Kesselyák Péter. Nos, így pottyan bele az ember akaratlanul a történelem sodrásába. Az utókor történészei majd lázasan kutathatják, mit kereshetett ez a pasas Zahir sah környezetében.

Nagykövetünk kantoni látogatása

Novemberben nagykövetünk, Halász József leutazott Pekingből a Kantoni Exportkiállítás megtekintésére. Megérkezésekor titkára telefonált, hogy Sziráki kollégámmal együtt vár bennünket a Yangchen szállóban megbeszélésre. Kíváncsian érdeklődött kantoni tapasztalataink felől, majd a szomszédos vietnami puskaporos hordóra terelődött a szó. Sok-tranzisztoros világvevő rádióját (ami akkoriban még ritkaság volt) néhány perccel előbb kapcsolta ki. Mint mondta, "Amerika éppen most jelentette be, nagy háborútól sem riad vissza, hogy Dél-Vietnamot megvédje". A vietnamiak veszélyes tűzzel játszanak. - Felvetettem, hogy vajon nem lenne-e okosabb legalább a "két lépés előre, egy lépés hátra" taktikát alkalmazniuk ebben a helyzetben. Hát persze hogy az lenne a helyes - bólintott rá nagykövetünk - de Ho Shi-minh merev és hajthatatlan - mondta. "Régen el kellett volna csapni megyei titkárnak!"... Igencsak felkaptam a fejem erre a váratlan kijelentésre, ami igen őszintén hangzott nagykövetünk szájából. Akaratlanul bepillantást engedett a kommunista felső vezetés bevált gyakorlati receptkönyvébe: aki rossz fát tesz a tűzre odafönn, azt megyei párttitkárrá célszerű lefokozni.

A történet folytatása mesébe illik. Kantoni tartózkodásom alatt hetenként kaptam hazulról a Magyar Távirati Iroda hírösszefoglalóját. Talán két hét sem telt bele, amikor a friss összefoglalóban az alábbi hír állt: "Pap János belügyminisztert állásából felmentették és kinevezték Veszprém megyei párttitkárrá". Azt hiszem, ehhez több kommentár nem szükséges.

Nagykövetünk titkára a Yangchen szállóban megkért, hogy ajánljak egy jó kantoni vendéglőt, ahol másnap este vacsorázhatnánk. A választás egyértelműen a Pan-xi étteremre esett, amely messze földön híres volt a konyhájáról. 500-féle ételt készítenek ott és a világ minden részéből vendég-szakácsok tanulják a kínai konyha műhelytitkait. A Viktória szállón keresztül le is foglaltam másnap estére egy külön termet a Pan-xi étteremben a Xiong-ya-li da-shi (azaz a magyar nagykövet) és 3 fős kísérete számára. Másnap a vendéglőben nagy hajlongások közepette vezettek bennünket a kijelölt külön terembe. Óriási tálon egy díszes kakast mintázó étel-költemény várt ránk előétel gyanánt, aztán egymás után következtek a rafináltabbnál rafináltabb különleges ízek. Nagykövetünk tokaji aszút hozott magával a kínai falatok speciális öblítésére, ritka gasztronómiai élményt nyújtva csapatunknak. Külön termünket egy két-részes, földig érő sárga függöny választotta el a szomszédos nagy teremtől, ahol a kantoni exportkiállítás kapcsán éppen egy gazdag hongkongi polgár látta vendégül 150 fős szegény kantoni rokonságát nagy lakoma keretében. Nagykövetünk nevetve jegyezte meg, hogy elég egy ilyen vacsora és egy csapásra romba dől az ideológia, amit a hivatalos sajtó egy éven át sulykol az emberekbe az átkos kapitalizmusról.

Katonáskodás Kínában

Hazai fejjel szinte érthetetlennek tűnt, hogy a katonaság intézménye miért örvendett akkora társadalmi megbecsülésnek. A magyarázat azonban logikus. Míg nálunk itthon a katonai szolgálat minden épkézláb fiatalember számára kötelező volt és nyűgnek számított, addig Kínában nem volt általános hadkötelezettség, hiszen az országnak még háborús körülmények között sem lehetett szüksége több tízmillós hadseregre. A fiatalok önként jelentkezhettek a hadseregbe és megválogatták, hogy kit vesznek föl. A katonai szolgálat azt jelentette, hogy az ifjú katona mundért, elegendő kosztot és kvártélyt kapott, és noha a szolgálat nem volt üdülés, stabil életkörülmények közé került, ami ott milliók számára irigylésre méltó dolognak számított. Ráadásul eljuthatott a falu határán túli vidékekre, "világot láthatott" és leszereléskor némi zsold ütötte a markát. Nem mindenki jelentkezhetett katonai szolgálatra. Mivel nyugdíj híján az idős szülőket gyermekeiknek volt kötelessége eltartani, ha a családban csak egy katona-korú fiatalember volt, az semmiképpen sem mehetett katonának, bármennyire is szeretett volna.

A kínai katonaélet más abszurd meglepetéssel is szolgált. Tolmácsom, Li tájékoztatott, hogy a rendfokozatot jelző váll-lapok és más jelvények használatát egyik napról a másikra eltiltották a hadseregben azzal az indokkal, hogy az ellenségnek nem szabad tudnia, ki a parancsnok és kire kell először lőni. A beosztottaknak személy szerint kell ismerniük parancsnokukat, akinek engedelmességgel tartoznak. Nem tudom, hogy ez a szabály később meddig volt érvényben, de utólag visszagondolva akkor a "nagy kulturális forradalom" előszele hozhatta felszínre.

Sportesemény a Shamien szigeten

Szép novemberi napsütésben fürdött a Shamien szigeti teniszpálya - és a közeli Victoria-szálló lakóit felajzotta a hír, hogy vasárnap délután barátságos nemzetközi találkozóra kerül sor, méghozzá magyar-kínai férfi páros mérkőzés sorozat lesz. Sziráki és Starch kollégával együtt kivonultunk a pálya lelátójára, ahol már népes kínai nézőközönség gyűlt össze. A 7 fős magyar csapat kísérője és helyi kalauza egy Budapesten végzett kínai sportember volt, aki a Testnevelési Főiskolán szerezte diplomáját. A magyar párosok sportteljesítménye lényeges jobbnak bizonyult a kínaiakénál, viselkedésük azonban kritikán aluli maradt. Hangosan káromkodtak a pályán, azt gondolván hogy azt itt senki sem érti. Starch kolléga egy-egy kiszólás után hasát fogta a nevetéstől, mondván, hogy "ezt Prágában is így mondják"! A kínai közönség sportszerűen megtapsolta a magyar bravúrokat is, sportoló fiaink ellenben háborogva reklamáltak, ha nem értettek egyet a bírói döntéssel. Különösen Sz. úr, nagy tenisz-sztárunk viselkedett elkényeztetett primadonnaként, ordítozva és ütőjével csapkodva. Látszott, hogy nyegle módon lenézi a kínai csapat tagjait és semmibe veszi őket. Iskolapéldája volt a 60-as évek hazai "tenyész-sportolóinak", akiknek minden szabad volt és akik botrányos viselkedésükkel mérhetetlen erkölcsi kárt okoztak külföldi versenyeken Magyarországnak. Az arcom égett a haragtól és szégyelltem, hogy magyar vagyok. Látnom kellett, hogy a sportszerű, udvarias kínaiakban milyen megütközést keltett ez a modor, miközben szótlanul vették tudomásul a magyar sportolók kulturálatlanságát.

Katolikus élet Kantonban

Hogy azidőtájt a kínai állam és a hatóságok hivatalosan hogy viszonylottak a katolikus vallásgyakorlathoz,

arról nem tudtam tiszta képet kapni. A buddhista és taoista valláshoz hasonlóan a katolikus és általában a keresztény vallásokra is a "megtűrt" státus illett rá a legjobban. Az európai országokból származó missziós papokat még az ötvenes évek elején kiutasították, csak kínai papok maradhattak és az állam jogot formált arra, hogy a római pápa fennhatóságát se ismerje el a kínai egyház ügyeiben. A Shamien szigeten volt egy piciny kápolna, ahol vasárnaponként egy fiatal pap tartott rendszeresen szentmisét, ezen általában 20-30 hívő vett részt. A kantoni Szent Szív székesegyház szép neogótikus temploma a város szívében elhagyatottan állt, színes üvegablakai betörve, főhajója a beköltözött madarak csicsergésétől volt hangos. Nagy ünnepekkor azért megnyíltak a kapui. Karácsony napján oda mentem misére - körülbelül negyvenen voltunk a templomban. Nem tudom, hogy mekkora keresztény kolónia létezett Kantonban a negyvenes évek végéig, de abból, hogy 1863 és 88 között szép nagy székesegyházat építettek, arra következtetek, hogy nem voltak kevesen. Ehhez képest karácsonykor a negyven fő megjelenése azt sugallta, hogy a katolikus élet a mostoha körülmények között a hatvanas évek közepére erősen elsorvadt.

Karácsony és újév lengyel barátaink körében

A karácsony estét a szállodában, Sziráki kollégáméknál töltöttem. Karácsonyfagyújtás után együtt énekeltük a Mennyből az angyal-t és osztoztunk a két kislány, Ildikó és Évike meglepetésekkel teli örömében, majd gondolataink vacsora után tízezer kilométerrel távolabbra, otthoni szeretteink körébe kalandoztak. Másnap ebédre egy kedves lengyel ismerős családhoz, Bieleckiékhez voltam hivatalos, és meghívtak, hogy a Szilveszter estét is töltsük együtt.

A Shamien sziget adott otthont a lengyel konzulátusnak és egy lengyel hajóstársaság képviseletének. A társaság három megbízottjával jó barátságba kerültem. Grzesiuk, Kuharsky és Bielecki kolléga családjával együtt itt lakott, időnként össze jártunk. A társaság gyakran kibővült Frau Hsiával, Stefan Hsia kínai építész professzor német feleségével, aki már 43 évet húzott le férje oldalán Kantonban és perfektnek mondható kínai nyelvtudása révén sok érdekes dolgot tudott mesélni a kínai hétköznapok rejtelmeiből. Olykor-olykor Hsia professzor is csatlakozott a társasághoz. Én Hsiáéknál is megfordultam időnként a lakásukon, ahol unokájukkal, a 13-14 éves Annabellel éltek. Annabel szülei évekkel korábban Hongkongon át disszidáltak és Svájcban telepedtek le.

Bieleckiék a szilveszteri murit igazi lengyel virtussal rendezték meg, folyt a bor és a vodka, a szoba girlandokkal volt feldíszítve. Bieleckiéken, Grzesiukékon és Kuharskyékon kívül ott volt a lengyel konzul, meg Hsiáék és jómagam. A társalgás nyelve természetesen az angol volt. Emelkedett hangulatban egyszer csak Bielecki kolléga valamit lengyelül mondott és a szövegből a "ruszo" szó megütötte a fülemet. Mintha a csótánnyal kapcsolatban mondott volna valamit, ezért kíváncsiságból rákérdeztem, hogy mit mondott. Nevetve közölte, hogy Lengyelországban a csótányt orosz bogárnak hívják. Mire Frau Hsia kissé szégyenkezve töredelmesen bevallotta, hogy Németországban viszont a csótánynak lengyel bogár a neve... Ezután az egész társaság felém fordult és föltették a nagy kérdést: "Hát Magyarországon mi a helyzet?" Mi svábbogárnak becézzük, mondtam. Pfujj! - mondta Frau Hsia, de ő is nevetett. Ezzel a kör bezárult. Hatalmas nevetéssel vettük valamennyien tudomásul, hogy milyen értékes és tanulságos nemzetközi tapasztalatra tettünk szert.

Iszapmentesítés mozgalmi dalok éneklése közben

A hosszú száraz évszak előre haladtával a Gyöngy-folyó vízszintje jelentősen alább szállt. Bár a nyílt tenger messzire volt Kantontól, a tengeri árapály két-három méteres szintingadozást idézett elő naponta a folyón. Az alacsony vízállás miatt a Shamien szigeti másfél kilométer hosszú oldalág apály idején sártengerré változott. A város vezetése január első napjaiban úgy találta, hogy itt van az idő a folyóág megtisztítására. Dagálykor iszap-szállító dzsunkák úsztak be a szigeti oldalágba, majd apálykor naponta ötezer ember társadalmi munkában dagasztotta a cuppogó szennyes sarat piros zászlók alatt, mozgalmi dalok éneklése közben, hogy a dzsunkákat megtöltse iszappal. A kampány megnyitásakor a polgármester maga is megjelent személyesen, hogy buzdító beszédet mondjon és az első kapavágásokat megtegye. Bambusz-rudakból lépcsős lejárókat építettek a kikövezett rakpartról a sáros mederbe, hogy az ötezer ember könnyebben tudjon munkába állni. Egy héten keresztül minden nap jöttek a dzsunkák, folyt a lelkes iszappakolás, zengtek a mozgalmi dalok, majd dagálykor a sárral telt dzsunkák elvitték rakományukat a termőföldek trágyázására. Szerintem nálunk korbáccsal kivezényelt rabokkal sem lehetett volna ezt az alantas munkát elvégeztetni.

A kínai Hold-újév

Ahol 1 millió cserepes narancsbokor fél nap alatt gazdára talál.

1965. január utolsó napjaiban, a kínai Hold-újév alkalmával - 12 éves naptári ciklus szerint - a kígyó évébe léptünk. Öt napos munkaszünet következett. Hagyományosan minden kínai család asztalára miniatűr cserepes narancsfa került, amelyen - karácsonyfagyertyák helyett - 6-8 érett pici narancs díszelgett. Az ünnepet hatalmas narancsfa-vásár előzte meg, a belváros egyik főutcáját, a Renmin Nanlu-t sétáló utcává alakították és kilométer-hosszan narancsfa árusító standokat állítottak fel rajta. Két és fél millió kis narancsfa talált gazdára a vásárban. A hosszú ünnep arra is nagyon jó alkalmat kínált, hogy kimozduljak Kantonból.

1958/59-ben egy világjáró földrajz-tudós és barlangkutató, Dr. Balázs Dénes bejárta Dél-Kína csodálatos karsztvidékeit, számos új barlangot ő maga fedezett fel és írt le a szakirodalom számára, majd hazatérve vetítettképes előadásokon számolt be tapasztalatairól. Magam is barlangkutató lévén, jó barátságba kerültem Dénessel, aki Kínába indulásom előtt megajándékozott fényképes útleírásaival és ellátott jó tanácsokkal, hogy ha alkalmam lesz barlangokat látni, mit nézzek meg. Mindenek előtt a világ legcsodálatosabb toronykarszt vidékét szerettem volna meglátogatni Guangxi tartományban, ahol több tízezer négyzetkilométeres területen 50-300 m magas toronyhegyek erdeje emelkedik ki a hegyközi lapályból, számos barlangot is rejtve a hegyek gyomrában. Jeleztem tolmácsomnak, Li-nek, hogy az ötnapos ünnep során jó lenne elutaznunk Guilin-Yangshuo vidékére. Természetesen az ő költségeit is fedezem, ha sikerül elintézni, hogy engedélyt kapjunk a beutazáshoz, ugyanis Guangxi tartomány külföldiek számára zárt területnek számított. (Li nélkül nem is utazhattam volna, hiszen azidőtájt külföldi csak hivatalos kisérővel utazhatott). Sziráki Pista kollégám is lelkesen csatlakozott az ötlethez. A javaslat Li-t is roppant módon felvillanyozta, hiszen minden művelt kínainak vágyálma, hogy életében legalább egyszer megpillanthassa Guilint és Yangshuo-t, a kínai költészet és tájfestészet ihlető paradicsomát. Most itt volt az alkalom, hogy álmait ő is valóra váltsa. Beindult a motor, egy héten át naponta kétszer telefonált fel a pekingi minisztériumba és izgatottan sürgette, hogy a beutazási engedélyt megkapjuk. Végül örömmel nyugtáztuk a hírt, hogy hármasban útnak indulhatunk.

Január 31-én este a pekingi gyorsvonat kigördült velünk a kantoni pályaudvarról, hogy aztán Hengyangban átszállva a Vietnam felé menő szárnyvonalra, másnap délben megérkezzünk Guilinba. Kellemes, nyárias 24 C°-os meleg este volt, még meg is izzadtam aznap a déli napsütésben. Újsághír szerint viszont tőlünk 2200 km-re északra, Pekingben -10 C°-os zordon téli idő járta. Kiváncsi voltam, hogy amint vonatunk kitartóan északnak halad a Beijiang folyó mentén a langyos éjszakában, vajon mikor kezd érezhetően csökkenni a hőmérséklet. Már 250 km-t megtett a vonat és még mindig semmi jele sem volt a változásnak. Álomba szenderültem. Vonatunk felkapaszkodott a Lin-hegység 1900 m-ig emelkedő csúcsai között egy hágóig, amely nem csak vízválasztó volt, hanem éles időjárási zónahatár is, a szubtrópusi övezet határa. Innen a vonat a hegység északi oldalán "legurult" a Hunan tartománybeli Hengjangba, Kantontól 550 km-re, ahol hajnalban kiszálltunk. Zuhogó télies eső és + 6 C° fogadott. Másfél órát dideregtünk a fűtetlen, hideg váróteremben. Átfagyva szálltunk fel a Pekingből Hanoi felé tartó gyorsvonatra, ahol fűtött, meleg fülke fogadta trópuson elpuhult és hidegtől meggémberedett tagjainkat. Az eső lassanként elállt, de bánatos, ólomszürke felhők borították az eget és a hosszú száraz évszakban elsárgult növényzet szürkés-drapp takarója uralta a tájat. A vonat délnyugati irányban rótta a kilométereket. Nemsokára Guangxi tartomány területére értünk és felbukkantak a bizarr karsztformák első törpe előhírnökei. Aztán Guilinhoz közeledve a törpék egyre inkább kezdtek óriásokká válni és a vonatfütty többszörös visszhanggal verődött vissza a közeli sziklafalakról. Itt-ott egy-egy magányos, kókadt pálmafa is megjelent, hogy a szubtrópus közelségére emlékeztessen. Február elsején déltájban érkeztünk meg a dél-kínai toronykarszt vidék szívébe, Guilinba.

Öt felejthetelen nap a toronykarszthegyek között

A guilini állomáson a helyi hatóság képviselője várt minket és kísérőként csatlakozott hozzánk. Akkortájt szabály volt Kínában, hogy a külföldiek mellé ott tartózkodásuk idejére minden közigazgatási egységnek ki kellett rendelnie a saját állandó kísérőjét. Kényelmes, de fűtetlen szállodai szobákat kaptunk. Pechünkre az év leghidegebb napjait sikerült kifogni és ráadásul a hosszú száraz időszak miatt hiányoztak az üde zöld színek a hegyek oldaláról, de hát ez a kellemetlenség eltörpült a lebilincselő élmények mellett. Guilin 220 ezer lakosú egyetemi város volt, Guangxi tartomány székhelye. Fekvése mesebelinek illik, a város házai között gomba módra szökkennek magasba az 50-60 m magas karszttornyok, oldalukon barlangnyílásokkal és tetejükön kilátó pavilonokkal, ahonnan fenséges kilátás nyílik a városon átfolyó Li folyóra és a környező bizarr hegyekre. A hegyek lábánál apró tavak és szép parkok húzódtak meg. Szinte földöntúli élményt jelentett a hegyek által visszavert vonatfütty fokozatosan elhaló, huszonkétszeres visszhangja.

A folyó túlpartján terpeszkedő tekintélyes karszthegy gyomra pompás cseppkőbarlangot rejtett, a "Hét csillag szikla barlangot (Qi Xing-yan). Bár télvíz ideje volt és a hazai idegenforgalomnak nyoma sem akadt, külföldiek pedig egyáltalán nem jöhettek ide engedély hiányában, a barlang fogadta az arra tévedt látogatókat. Szépen kiépített, pagoda-tetős bejáratán át lépcsők vezettek le az első nagy terembe, majd impozáns cseppkőalakzatok mellett haladt az út, mindegyik színes megvilágításban fürdött és találó költői nevekkel volt ellátva. Európában a cseppkövek színes megvilágítása giccsesnek számít, itt ez mégsem keltett giccses érzést. Irigykedve tekintettem a szép színes és kulturált barlangi belépőjegyekre is, amelyek a barlang különböző cseppkő alakzatait mintázták. Nálunk itthon akkortájt a barlangi belépőjegyek nem különböztek egy semmitmondó villamosjegytől.

A barlangból kijövet elénk tárult az alattunk elterülő város és a Li folyó ezernyi karszt-toronnyal szegélyezett völgye. Egy közeli kisebb karszttorony joggal viselte a "púpos teve" nevet, távolabb a folyóparton pedig ott terpeszkedett a híres Elefánt-szikla, amint ormányát a folyóba meríti. Egy 8 m átmérőjű hengeres kapu - hajdani barlangjárat maradványa - szürcsöli ott a folyó áthaladó vizét, s a kapu vízbe nyúló pillére úgy illeszkedik az elefánt-hátú hegyhez, mint egy hatalmas ormány. Messzebb dél felé hosszúkás hajótest-szerű tarajhegy emelkedik ki szigetként a folyóból, tetején pagoda áll, mintegy kémény gyanánt. A mesebeli táj leírására nehéz szavakat találni.

A városban külön érdekességet jelentett a csuang nemzetiség szép modern kultúrháza, amelyet kívülről megcsodálhattunk. Li felvilágosított bennünket, hogy Guilin a Csuang Autonóm Terület központja is. Hat millióan élnek közülük Guangxi és Guizhou tartományban. 1950-ig írásuk sem volt, azután alkották meg kínai segédlettel saját különleges ábécéjüket, amely latin, cirill és görög betűk keverékéből áll. A kultúrház homlokzatán hatalmas betükkel ilyen felirat hirdette az épület rendeltetését. Egyébként Guilinban a legtöbb kiírás kétnyelvű volt. Önkénytelenül felmerült bennem, hogy bárcsak Erdélyben is így találkozhatnánk a kétnyelvű feliratokkal. Ott létünkkor Kínában 47 nemzetiséget tartottak nyilván (ma 56-ot).

Délutáni programunk Guilintól kissé távolabb, a költőien hangzó Őszibarackvirág-folyó (Taohua jiang) völgyébe vezetett, ahol 1959-ben nagy szenzációt keltett egy csodálatosan gazdag, 5 km hosszú cseppkőbarlang felfedezése. Egy 80 éves öreg parasztember véletlenül elkottyantotta "illetéktelenek előtt", hogy gyermekkorában egyszer az apja elvitte őt egy gyönyörű nagy barlangba, amelynek a bejáratát a falubeliek ismerik, de nem árulják el senkinek. Nagy nehezen rákényszerítették az öreget, hogy mutassa meg a helyet, s valóban, egy alig 10 méteres mesterséges vágaton át sikerült bejutni Kína legcsodálatosabb cseppkőbarlangjába, amely egy 250-300 m magas összefüggő mészkőtömb gyomrában húzódik. A barlang a Nádfurulya (Ludi yan) nevet kapta. A benne talált történelmi jelentőségű feliratokból kiderült, hogy már a 12. században ismerték, sőt 1172-ben több, mint 5000 ember talált menedéket benne a mongol hódítók pusztítása elől. A bejáratot azután eltorlaszolták és elrejtették. Jellemző a kínai titoktartásra, hogy a környékbeliek 8 évszázadon át, nemzedékről-nemzedékre meg tudták őrizni a barlang titkát. Látogatásunk idejéig a Ludi yan barlang 3 km-es szakaszát tárták fel és kiépítették benne a villanyvilágítást. Egyes ferde termeinek magassága a 100 métert is meghaladja. A termek pilléreit képező 15-20 m magas, 2-3 m átmérőjű és dúsan fodrozott cseppkőoszlopok erdeje talán a világon egyedülálló. A színek skálája a kristályosan csillogó hófehértől a vajszínű és narancs árnyalaton át a vörösig és szürkéig tart. Cseppkő-zuhatagai, drapériái és tetarata gátjai kiemelkedően szépek.

A következő napi úti cél Yangshuo városka volt, 65 km-re Guilintól. Az utat menetrend szerinti autóbusszal tettük meg, mivel a Li folyó alacsony vízállása miatt hajó nem indult Yangshuo-ba. Hivatalosan kirendelt guilini kísérőnk ezen az úton is végig velünk tartott, sőt, Yangshuo-ba érkeztünkkor az ottani hivatalos kísérő is hozzánk csatlakozott. Sziráki Pistával kettőnket így már hárman őriztek gondosan, ha Li-t is hozzájuk számítom.

Oda utazáskor az autóbusz negyedórára megállt egy kis településen, ahol nem mindennapi tapasztalatra tettünk szert. A helybeli lakosok apraja-nagyja ott tolongott az autóbusz körül, amikor megtudták, hogy két fehér ember is utazik a busszal. Legtöbbjük európai embert még nem látott, így a hírből ismert "nagyorrúakat" most szemtől-szemben állva tanulmányozhatták. Izgatottan magyarázták a gyerekeiknek, hogy kik lehetünk és élénk taglejtéssel mutogattak ránk. Ha meggondolom, hogy ma külföldi turisták milliói látogatják meg Guilint és Yangshuo-t évente, döbbenetesnek tűnik hogy akkor mi voltunk a Holdról érkezett első látogatók.

Másfél csodálatos nap következett Yangshuo-ban. Nehéz szavakba önteni az elénk táruló látványt. Nem is akarom untatni a kedves olvasót olyan leírással, ami a legnagyobb igyekezet ellenére is csak halvány képet tudna nyújtani a látottakról. Ezért csupán néhány megtapasztalt életképet villantok fel. Dzsunka-túra a bambusz-bokrokkal szegélyezett Li folyó nyugodt, sima vizén, miközben a környező karszttornyok tükörképe néz fel ránk a folyóból. Halászat kormorán madárral. Bivalyok esti itatása a folyóparton. Séta a Lótuszbimbó-hegy aljában. Kilátó pavilon egy toronykarszt tetején. 150-200 m magas karsztkúpok erdeje, ameddig a szem ellát. Barlangnyílásokkal átlyuggatott függőleges sziklafalak a város tőszomszédságában. Nem messze tőlük az "Ülő macska" hegy magasodik homorú hasával a város házai fölé. Távolabb sziklatornyok közé zárt hegyközi lapály kelti egy elvarázsolt holdbéli táj képzetét.

Yangshuo-ban azidőtájt még szálloda sem volt, a tartományi kormányzat tartott fenn egy hatszobás vendégházat, ott kaptunk éjszakai szállást. Reggel szomorú szívvel intettünk búcsút a világ legpompásabb karszt-paradicsomának, hogy visszatérjünk Guilinba még egy éjszakára, majd február 5-én este vonatra szállva "haza" induljunk Kanton felé. Guilinban tudtuk meg, hogy mialatt Yangshuo-ban túráztunk, a szomszédos Vietnamban újabb katonai incidens történt és ezért a kínai hatóságok szigorúan zárt területté nyilvánították Guangxi tartományt. Így ha három nappal később akartunk volna ide jönni, már nem tehettük volna meg.

Az utazás hazafelé kellemes és látványos volt. A vonat most nappal kelt át a Lin-hegység hágóján Pingshi-nél, majd leereszkedett az Északi folyó, a Beijiang szurdokvölgyébe ahol a vasút 22 alagúton át kanyargott a meredek hegyoldalban. Alattunk dzsunkák úsztak a folyón, majd kitárult a völgy és kisütött a nap. Az oldalról betorkolló szűk völgyekben már gondosan öntözött rizsvetés zöldellt, az égen nyárias kumuluszfelhők jelentek meg. A borongós Guangxi-ból visszaérkeztünk Guangdong tartomány szubtrópusi vidékére. A falusi házak kertjéből banánpálmák és lichi-fák integettek. Végül február 6-án délben a vonat befutott a kantoni pályaudvarra.

Vacsora a kígyóvendéglőben

Rituális falatok kígyóból és öreg macskából.

Kanton egyik nevezetessége a híres kígyóvendéglő volt. Kirakatában terráriumok sorakoztak, ahol száraz ágakon egymásba gubancolódott kígyók lógtak, békés nyugalomban tűrve a maguk okozta zsúfoltságot. Néha közülük egy-egy letekergett a terrárium homokjára és elvonult az ablak előtt, hogy a kirakat nézőinek kíváncsiságát kielégítse. Ha valaki kedvet kapott egy kígyó-vacsorára, csak rá kellett böknie az általa kiválasztott példányra, hogy abból készítsék el számára a mennyei eledelt.

Sziráki kollégával rászántuk magunkat egy kalandos vacsorára, amelynek keretében külföldiek számára bemutatják a kígyó megölésének szertartását is. Az étlapról egy rituális ételt választottunk ki, amely kígyó és öreg macska húsából készül. A kígyó a sárkányt, az öreg macska pedig a tigrist jelképezi és a hagyomány szerint aki ezek húsából eszik, az erős és hatalmas lesz. Miután rendelésünket felvették, hamarosan előállt két pincér, dróthálós kosárban hozva a nekünk szánt mérgeskígyót. Egyikük könyéken felül érő hosszú gumikesztyűt húzott mindkét kezére, majd a kígyót kiemelték a vendéglő kőpadlójára és egy bottal elkezdték ingerelni. Az állat sziszegve csapkodott a bot felé, aztán amikor már eléggé sikerült felbosszantani, a gumikesztyűs villámgyorsan elkapta a kígyó torkát és szájának kitátására kényszerítette. A másik pincér üvegedényt tartott a kígyó szája elé, a kígyó beleharapott az edény szélébe és a méregfogából kifolyt mérget az edényben felfogták. A kígyóméreg fontos gyógyászati alapanyagnak számított. Az állat felbosszantására kettős célból volt szükség. Egyrészt a hatásos méreglevétel miatt, másrészt pedig azért, mert állítólag ezáltal a húsa is ízletesebbé vált. A méreglevétel után a gumikesztyűs pincér a kígyó fejét földre dobta és villámgyorsan rátaposott, egyidejűleg a farka végénél fogva a testét kifeszítette, mint egy nadrágszíjat. Éles szikét vett elő és a bőrét a farkától a fejéig hosszában felhasította, majd a bőrt a fejétől a farkáig egy mozdulattal lehúzta a kígyó testéről. Ezután vágta le a "meghámozott" kígyó fejét, majd a mészáros munka termékeit porcellán edénybe téve a két pincér elvonult, hogy 20 perc múlva feltálalják a megrendelt vacsorát.

Ami a kígyóvacsora ízletességét illeti, részemről teljes volt a megelégedés. A kígyóhús nagyon finom, hasonlít az angolnáéra. A füstölt angolna konzervet nálunk is sokan ismerték és így elképzelhetik, hogy érdemes megkóstolni a kígyópörköltet. Ami az öreg macska húsának "adalékát" illeti, erről már kevésbé tudok pozitívan nyilatkozni. Rágós és ízetlen volt, de hát egyszer ezt is ki lehet próbálni. Nagyapám mondása jutott az eszembe: "fiam, egyél meg mindent, ami téged meg nem esz".

Szalon-kommunista angol házaspár a Viktória szállóban

Gyermekhangok törték meg a Viktória szálló folyosójának nyugalmas csöndjét. Egy angol házaspár érkezett két csemetéjükkel, egy 12 éves fiúval és egy 10 éves leánykával. A családnak a legelegánsabb lakosztályt nyitotta meg a szálloda vezetősége. Az ebédlőben hamarosan összefutottunk és bemutatkoztunk egymásnak. A férfi Londonban tagja volt az Angol Kommunista Pártnak, de baloldali elhajlás miatt kizárták a pártból. Ezért fogta a sátorfáját és eljött Kínába, ahol politikai menekültként fogadták és feleségével együtt angol nyelvtanárként rögtön állást kapott a kantoni nyelviskolában. Kérdezősködött, hogy nálunk Budapesten milyen az élet. Állandó olvasmánya volt a Peking Review, a hivatalos kínai politika lapja a nagyvilág számára, amely akkoriban sok szovjetellenes cikket tartalmazott. Mondta, hogy ezt Londonban is mindig megvette magának. Aztán feltette a kérdést, hogy Magyarországon kapható-e az utcán a Peking Review? Mondtam, hogy nem. "Akkor Magyarországon nincs szabadság" - horkant fel a baloldali elhajlásért kizárt angliai szalon-kommunista, akinek fogalma sem volt a szocialista országokban uralkodó állapotokról.

Másfél-két hónappal később egyszer a férfi pulykavörös arccal jelent meg az ebédlőben. Angol útlevelüket felhasználva a család Hongkongba kirándult, amiért a kínai hatóság megorrolt rájuk és letolta őket. Csak úgy szabadon mászkálni Hongkongba? - hogy képzelik ezt. Az ejnye-bejnyét alaposan mellre szívták és nagyot csalódtak. Nem tudom, hogy a továbbiakban meddig tartott a rendszer iránti lelkesedésük.

Kínai professzorok társaságában.

Látogatás a kantoni Tungshan egyetemen.

Vasárnap délutáni szabad időimben néha ellátogattam Hsia professzorékhoz. Beszélgetéseink során sok érdekes dolgot tudtam meg Kínáról tőle és német feleségétől. Karszt- és barlangkutató hobbym folytán különösen érdekelt Dél-Kína földrajza és szerettem volna turisztikailag használható térképekhez jutni, hogy Kínán belüli utazást tervezzek hazatérésem előttre. Emellett ifjú orvos unokatestvérem hazai kérése nyomán az akupunktúra gyógyászati alkalmazásáról is szerettem volna valamit megtudni. Nos, ezekre a speciális kérdésekre Hsiáék nyilván nem tudtak kellő mélységű választ adni, viszont Stefan igen készségesen mozgósította két professzor társát a Tungshan Egyetemről. Családjukkal együtt meghívta őket meg engem egy nagy közös baráti partira. Ye professzor Németországban végzett geológus volt és jól ismerte Kína számos területét, Lu professzor pedig - aki Amerikában végezte orvosi tanulmányait - az akupunktúra kellő mélységű ismerője volt. A parti nagyon kellemes eszmecserével zajlott, Ye professzortól sok tapasztalatot és jó tanácsot kaptam egy esetleges jünnani és szecsuáni túrához, sőt meghívott, hogy másnap látogassak el a Tungshan Egyetem területén lévő lakására, ahol térképet is tud mutatni nekem, de sajnos másolatot nem készíthet róla.

Lu professzor elmondta, hogy Kínában az európai orvostudomány és a hagyományos kínai gyógymód egyaránt elfogadott és párhuzamosan létezik. A páciensek szabadon dönthetnek róla, hogy melyiket választják. Ami ezen belül az akupunktúrát illeti, a 60-as évek elejéig a körzeti rendelőkben is alkalmazták, de 1965-től már csak a kórházak "kínai gyógymódok osztálya" foglalkozik vele. Az akupunktúra nem alkalmazható hatásosan olyan széles körben, mint eleinte gondolták. Segéd-kúraként általában igen hasznos, az esetek megítélése azonban speciális szakképzettséget kíván. Ajánlotta, hogy kérjek engedélyt a klinika meglátogatására, amivel persze nem kívántam élni, hiszen az orvostudomány távol áll a szakmámtól és különben is valószínűleg a pekingi Gépipari minisztériumnak kellett volna először aláírnia a látogatási kérelmet, hogy elfogadják.

Másnap Frau Hsia elkísért a Tungshan Egyetem campusára Ye professzorékhoz. A Campus bejáratánál igazolni kellett, hogy kihez megyünk. Az egyetem épületei óriási parkban szétszórva álltak és a park fái között professzor-lakások sora is meghúzódott. Csupa típus-tervezésű egy-emeletes épület volt mindegyik, de színvonaluk valóban tükrözte a professzoroknak járó társadalmi megbecsülést. Ye professzorék tágas kétszintes lakása nagyon egyszerűen volt berendezve, a linoleum padlós szobákban sem szőnyeg, sem függöny nem volt, a falról hiányoztak a polgári lakásokban megszokott képek, az asztal csupaszon, terítő nélkül állt és fa székekre lehetett leülni. Ugyanakkor két alkalmazottjuk volt, egy szakács és egy szobalány, ami viszont egy európai professzor otthonát sem jellemzi minden esetben. Mindez mutatja, hogy az életszínvonal mércéje a különböző kultúrákban mennyire különböző lehet.

Amikor ott jártam, még senki sem gondolta, hogy egy évvel később a "Nagy Kulturális Forradalom" idején a professzorokat majd meghurcolják. Hsia professzor és a többi professzorok nyakába szégyentáblát akasztottak a Vörös gárdisták, áruló imperialista ügynököknek titulálva végighajtották őket a városon, wc-t pucoltattak és utcakövezetet sikáltattak velük, majd fogdába zárták őket. Később kényszermunkát kellett végezniük. Hsia professzor másfél évvel később szabadult az internálásból. Német állampolgárságú feleségére tekintettel a Pekingben járó Genscher német külügyminiszter közbenjárt értük Zhou Enlai miniszterelnöknél és 1972-ben elhagyhatták az országot. A Rajna-menti Frankfurtban telepedtek le. Meghívásomra később kétszer jártak Magyarországon is.

Kapcsolat a szebbik nemmel

Jogosan felteheti bárki a kérdést, hogy egy nőtlen fiatalember számára mit jelentett másfél év kínai kiküldetés. Ott kezdem, hogy kiutazásom előtt már hosszabb ideje udvaroltam egy szép szőke leánynak itthon, akivel kint létem alatt is leveleztem, de mélyebb érzelmi kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Kantonban egyre jobban feltűnt, hogy milyen szépek és vonzóak a kínai lányok. Nem cicomázzák és nem mesterkélik magukat, általában szerények, segítőkészek és családszeretők. Szemem előtt lebegett szeretett édesanyám arca, aki enyhén mongoloid arcberendezésével tűnt ki odahaza. Egy híres antropológus professzor (Méhely) szerint a magyarságnak abból az ősi, keleti ágából származott, amely ma már csak 3 %-ban van jelen a hazai népességben. Megérlelődött bennem, hogy itt, a Távol-Keleten lenne esélyem igazi zsáneremet megtaláni. Csakhogy ez az elképzelés számos akadályba ütközött. 1962 után a hatóságok éberen ügyeltek arra, hogy kínai lányok külföldiekkel ne tartsanak kapcsolatot. Több olyan esetről keringtek hírek, hogy ha észrevették a legcsekélyebb vonzalom jeleit, akkor a leány eltűnt, más tartományba küldték, a külföldi férfi pedig nemkívánatos személlyé vált. A könnyelmű kalandkeresés sohasem volt a kenyerem, de komoly érdeklődést sem volt ildomos tanúsítanom senki iránt, ha nem akartam kitenni ártatlanul meghurcoltatásnak azt a leányt, akinek szívesen udvaroltam volna. Emellett hivatalos kiküldetésemet sem tehettem kockára azzal, hogy netán nemkívánatos személlyé nyilvánítsanak. Két kedves leánnyal találkoztam néhány alkalommal a Shamien szigeten, fiatalok társaságában elvegyülve, akiknek az emlékét sokáig megőriztem. Egyikőjük, He Ching egyetemi hallgató volt, a másik leány, Dang Yue-ming még nem. Hazatérésem után néhány levelet váltottam velük. Nagyon kedves, finom, mély érzésű levelező partnereknek bizonyultak és reménykedtek, hogy nem sokára viszont látnak. Sajnos irreális lett volna bármit is ígérnem nekik. He Ching személyes gondolatait és érzéseit politikai felhangú lelkesedő szövegbe csomagolta, nyilvánvalóan azért, hogy a hivatalos cenzúra ne ellenezze levelezését. Dang Yue-ming pedig kérte, hogy Hongkongban élő édesapján keresztül válaszoljak neki. Tudomásul kellett vennem, hogy ambícióim előtt minden kapu bezárult. Csak 5 évvel később nősültem meg itthon, miután megtaláltam azt a leányt, akiben szerencsésen sikerült felfedeznem a magammal hozott ideál legtöbb lényeges vonását és aki ma is a feleségem.

Intézkedések a túlnépesedés ellen

A kínai fiatalokra nehéz évek köszöntöttek rá akkoriban. A túlnépesedés miatt a nők csak 25 éves koruk betöltése után mehettek férjhez, a férfiak pedig csak 28 éves koruk után nősülhettek. "Na és aztán?" - gondolhatná valaki európai ésszel. De a szabály betartását kemény eszközök garantálták. Fogamzásgátláshoz patikai szerek még nem álltak rendelkezésre. Ha házasságon kívül a megadott életkor betöltése előtt valaki gyermeket szült, a gyermeket állami gondozásba vették, a szülőket pedig külön-külön munkatáborba küldték 2 éves időtartamra, ahol napi kalóriaadagjuk mindössze 1500 kalóriát tett ki, ami két év után nem jelentett garanciát az életben maradásra. A Shamien szigeti sétányon gyakran láttam egyneműeket szorosan összebújva dülöngélni. A másik nemhez való vonzalmukat ezzel próbálták levezetni, mivel fiúk és lányok nem mertek egymással elvegyülten örülni az életnek.

A túlnépesedés féken tartását célozta a házasságon belül a gyermekek számának korlátozása is. Egy gyermek után családi pótlék járt, amit a második gyermek megszületésével a kínai házaspár elveszített. Harmadik gyermek születése esetén figyelmeztetést kaptak, hogy több gyermekük nem lehet, ráadásul a harmadik gyermek taníttatásának költségeit a szülőkre terhelték. Állítólag - ha negyedik gyermek is született, a gyerekeket állami gondozásba vették, a szülőket pedig hivatalosan elválasztották egymástól és külön-külön munkatáborba küldték.

Li elmondása szerint ezek a szigorú szabályok nem vonatkoztak Kína nemzetiségeire. 1964-ben 47 nemzetiséget tartottak nyilván az ország területén (ma 56-ot), elsősorban Yunnan, Sichuan, Guangxi, Giuzhou, Tibet és Xinjiang tartományban. Míg a han nemzetiségűek (a valódi kínaiak) nem tarthattak személyes tárgyaik között aranyat, ezüstöt, drágaköveket, értékes műtárgyakat, addig a nemzetiségek megtarthatták tradicionális nemzeti ruháikat és ékszereiket. Mindez szép gesztus volt a kisebbségek felé, amelynek gyakorlati érvényesítéséről azonban nem voltak tapasztalataim. Autója viszont egyetlen magánszemélynek sem lehetett, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.

Lesz-e vietnami együttműködés, vagy sem?

Elérkezett az 1965-ös év márciusa - immár kerek egy esztendőt töltöttem Kantonban, rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodva. Március 20-án távirat érkezett hazulról: Készüljek fel rá, hogy április elsején ideiglenesen át kell utaznom Hanoiba, a vietnami tropikalizációs együttműködés beindítására, majd onnan Kantonba visszatérve kezdjem meg a magyar minták végső méréseit és szemrevételezését, hogy a kantoni együttműködést lezárhassuk abban az esetben, ha a Kínai-Magyar Műszaki-Tudományos Vegyesbizottság május hónapra tervezett pekingi ülésén ilyen döntés születne. A vegyesbizottsági ülés kereken egy esztendőt késett, hiszen érvényes együttműködési megállapodásunk 1964 májusában hivatalosan lejárt és meghosszabbítása azóta a levegőben lógott. A távirat azt is jelezte, hogy a Kanton-Hanoi repülőjegyet néhány napon belül hazulról küldik.

Este szállodai szobámban kinyitva a rádiót megdöbbenéssel hallgattam a hongkongi híreket: Vietnamot az amerikaiak megbombázták. Másnap és harmadnap újabb bombázásokról érkezett hír. Megkezdődött Vietnamban a mindennapos bombázás. Mi lesz ezek után az otthoni döntés? Eltelt egy hét, amikor újabb távirat jött hazulról dodonai szöveggel: "A Hanoi repülőjegy küldése adminisztratív okokból késik, de legyek indulásra készen". Teljes bizonytalanságban teltek a napok, közben beköszöntött az április hónap. Egy nap este 11 órakor a pekingi magyar nagykövetségről hívtak telefonon: "Ott vagyok-e még Kantonban?" Mert ha időközben hazulról olyan utasítást kapnék, hogy utazzam át Hanoiba, tekintsem tárgytalannak. Semmilyen hosszú távú együttműködés nem indul, a diplomaták családtagjait is hazaküldik. Csak a nagykövet és a katonai attasé marad ott... Mindezt hallani olyan érzés volt, mintha egy vaskos redőny nagy robajjal leszakadna, maga alá temetve hónapok szakmai előkészítő munkáját és várakozásait otthon és itt Kantonban egyaránt. A vietnami együttműködés lehetőségét egyik napról a másikra keresztülhúzta a történelem.

Hazautazási terv kiküldetésem lezárása utánra

Körvonalazódott, hogy a kantoni együttműködés is valószínűleg lezárul valamikor június végén, hiszen kicsi volt az esélye, hogy a májusra kitűzött vegyesbizottsági ülés során a műszaki érvek felülkerekedhetnek majd a feszült szovjet-kínai szembenállás által sugallt politikai erőterében, jóllehet magyar részről erre megvolt a készség. Úgy terveztem, hogy kiküldetésem hivatalos befejeztével rendes évi szabadságom terhére szeretnék Kínában utazni. Leginkább a Tibettel és Burmával határos Yunnan (Jünnan) és Sichuan (Szecsuán) tartomány nevezetességei vonzottak: Kunming, az örök tavasz városa, a világhírű lunani kőerdő, a Yangzi folyó Tigrisugrás-szurdoka, Omeishan, és még sorolhatnám. Ehhez több akadály leküzdésére volt szükség. Mindenek előtt magyar rendelet írta elő, hogy a külszolgálatban lévők szabadságukat Magyarországon kötelesek eltölteni, ez alól csak miniszteri engedéllyel lehetett kivételt tenni. Mit volt mit tenni hát, idejekorán írtam egy kérvényt az ipari miniszterhez azzal az indokkal, hogy barlangkutató is vagyok és szeretnék tudományos célra alkalmas tapasztalatokat gyűjteni Kínában.

Hála otthon BHG-s kollégáim közvetítő szerepének, egy hónap múlva megjött az engedély. Nem a miniszter írta alá, hanem a miniszter nevében a Híradástechnikai Iparigazgatóság (röhejes nevén a HIRIG) vezetője és ez állt benne: "Kesselyák elvtárs kiküldetésének befejeztével egyenesen térjen haza, vagy szolgálati útlevelével szabadságát töltse a megadott B útvonal (azaz Kína, Mongólia, Szovjetunió) valamelyik országában, törvényes pénzügyi keretek között biztosított anyagiak terhére (saját terhére) és a rendelkezések betartása mellett a saját maga által intézett módon. Aláírás: Váradi Imre sk iparági főmérnök". Ezzel az első akadály elhárult úti tervem megvalósítása elől, de még volt két másik. Külföldiek Kínában csak külön engedéllyel utazhattak és általában csupán 8 városba mehettek, az ország legnagyobb része el volt zárva előlük, Yunnan és Sichuan tartomány pedig különösképpen, ahová szerettem volna eljutni. Szükség volt tehát a 4.sz.Gépipari Minisztérium, mint hivatalos tropikalizációs együttműködő partner hozzájárulására. Li-t megkértem, hogy úti tervemet az Intézeten keresztül juttassa el engedélyezésre az illetékesekhez. A minisztériumi válasz az volt, hogy csak akkor foglalkoznak kérésemmel, ha azt a pekingi Magyar Nagykövetség támogatja és "garanciát vállal" értem. Ezért levélben kértem nagykövetünk támogatását is, amit a követség szívesen megadott, de végül így is csak a 8 városra kaptam meg az útvonal engedélyt. Yunnan és Sichuan szóba sem jöhetett. Viszont kivételes módon engedélyezték, hogy egyedül utazzak, hivatalos kínai kísérő nélkül, ami akkoriban rendkívül nagy kiváltságnak számított. Li azt a jól hangzó magyarázatot adta indoklásként hozzá, hogy kínai tudásom már elegendő ahhoz, hogy az úton ne adjanak el. Egy menetlevelet állítottak ki számomra a Kanton - Hangzhou - Shanghai - Suzhou - Wuxi - Nanjing - Beijing útvonalra az engedélyezett városok felsorolásával és azzal, hogy minden városban érkezéskor be, induláskor pedig ki kell jelentkeznem a rendőrségen. Nos, ennyit sikerült biztosítani és talonba tenni arra az időre, amikor majd a hazautazás és szabadságom megkezdése valóban aktuálissá válik.

Április végén Starch kolléga és Sziráki Pista befejezték szakértői munkájukat az Erősáramú Intézetben és családjaikkal együtt hazautaztak. Mikes Kelemenként az európai kolónia egyedüli tagja maradtam a Viktória szállóban.

Utasítás a kantoni munkák befejezésére

Május közepén összeült a Kínai-Magyar Műszaki-Tudományos Vegyesbizottság Pekingben. A magyar delegációt Jávor Ervin, az OMFB (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság) elnökhelyettese vezette. A kínai fél (a 4.sz.Gépipari Minisztérium) megelégedését fejezte ki és gyümölcsözőnek minősítette tropikalizációs együttműködésünket, sőt, diplomatikusan hajlandóságát fejezte ki az együttműködés meghosszabbítására, abban az esetben, ha Magyarország ezentúl minden olyan termékről, amelyet trópusállósági vizsgálatra küld Kínába, teljes gyártás-dokumentációt ad át a kínai félnek. A magyar delegáció természetesen ezt a feltételt nem tudta elfogadni, így diplomatikusan a magyar féllel mondatták ki, hogy az együttműködést zárjuk le. Megállapodás született, hogy a vizsgálatokat június 30-ig kell befejezni, a kitételi állomásokat felszámolni, a vizsgálati jegyzőkönyveket és a hazaküldendő felszerelést becsomagolva útnak indítani.

Az ülést követően Jávor Ervin OMFB elnökhelyettes és kísérete május 20-án Kantonba látogatott, hogy búcsúzóul az Intézetet megtekintse és a munka lezárásának részleteit az Intézettel és velem egyeztesse. Megkezdődött tehát a végső visszaszámlálás.

Ugyanezekben a napokban nagykövetünk, Halász József is leutazott Kantonba a tavaszi Nemzetközi Vásár megtekintésére és üzente, hogy ittléte alatt meg kíván látogatni a Viktória hotelbeli szobámban, hogy bepillantást nyerjen a szakértői életkörülményekbe. A szálloda vezetősége felé jeleztem, hogy az adott napon este a magyar nagykövet látogatása esedékes. A szállodát kivilágították és a teljes személyzet a portán téblábolt, hogy a "Xiongyali dashi" -t méltóképpen fogadják. A dolog azonban nem úgy alakult, ahogy nagykövetünk tervezte. Kantoni hivatalos vendéglátói éjfél utánig tartó programsorozatot zúdítottak a nyakába - talán azzal a hátsó szándékkal, hogy megkíméljék a velem való találkozástól. Ő azonban mindenáron ragaszkodott elhatározásához és nem tágított, bármilyen későre is járt az idő. Így kénytelenek voltak őt elkísérni hozzám. Éjfél után fél egykor került sor a látogatásra, amikor is Halász József két kísérőjével a hotel személyzetének díszsorfala mellett megérkezett és egy szűk negyedórát töltött nálam. Tájékoztattam a munkák lezárásáról és utazási előkészületeimről, amihez sok szerencsét kívánva távozott.

Utolsó hetek a Gyöngy-folyó deltavidékén

Selyemhernyó-tenyésztés, rizs-aratás, kék barlang és szúnyog-invázió.

Az együttműködés befejezése, a vizsgált minták záró mérései és jegyzőkönyvezésük, a leltározás és csomagolás egy teljes hónapot igénylő kemény feladat volt, miközben a papírmunka jelentős részét munkaidő után a szállodában folytattam rendszeresen a késő esti órákig. Június közepén egy kétnapos rövid pihenőre tellett még szabadidő, amikor is Li elkísért a 30 km-re fekvő Foshan városkába, a kínai porcelángyártás egyik fellegvárába, amelynek központi parkjában hatalmas sárkányfal gyönyörködteti látogatóit színes kerámiafigurákkal díszítve. Innen a Gyöngy-folyó temérdek kisebb oldalágát komp-átkelésekkel keresztezve Xiqiaoshan-ba mentünk. Xiqiaoshan egy két-háromszáz méter magas, őserdővel borított szigethegy a deltavidék elárasztott rizsföldjeinek végeláthatatlan tengerében, ahonnan fenséges kilátás nyílik a hatalmas deltavidékre és a távolabbi szomszédos szigethegyekre. A panorámát a hegy oldalában álló nagy barna kőgomba tette még érdekesebbé.

Itt találkoztam selyemhernyó tenyésztéssel először. A hernyókat eperlevélnek nevezett zöld növénnyel táplálják és faforgáccsal borított raklapokon tenyésztik. A folyó oldalágai mentén nagy eperlevél-ültetvények húzódtak. A fehér selyemfonallal begubózott hernyókat aztán a háncsról eltávolítva forró vízbe dobják, hogy a hernyó begubózott testétől a tiszta selyemfonalat elkülönítsék.

Egy gazdaságban éppen aratták a rizst. Az összekötözött kévékből asszonyok csépelték ki a magot, háncsból készített kerek tároló pereméhez csapkodva a kévét.

Xiqiaoshan kiemelkedő nevezetessége egy elhagyott kőbánya volt, amely 25-30 m magas függőleges fallal tekintett a környező világra. A szürke falon mangánoxid lerakódásból származó koromfekete csíkok jelezték a végigcsurgó vízfolyások útját. Távolabbról nézve a fal aljában álló ember piciny pontnak látszott. A bánya belső termének alján kristálytiszta mélyvizű tó állt, amelyet a terembe beszűrődő külső fény ultramarin kékre színezett. Ez a lenyűgöző látvány kicsiben a Capri-szigeti híres kék barlangot idézte.

Szomorú látványt jelentett viszont az őserdő mélyén álló romfalu. 1944-ben japán megszállók égették fel a falut, amelynek üszkös romjait mára a növényzet teljesen beborította.

A hegyoldalban épült szálló üresen árválkodott, Li-vel ketten voltunk a lakói egy éjszakára. Emlékszem, a deltavidék vízi világából este rengeteg szúnyog kelt útra, ezeket csak füstölővel lehetett távol tartani. Lefekvéskor gyújtózsinórhoz hasonló illatos füstölőt gyújtottam, amely egész éjjel áldásosan parázslott, fejedelmi rózsaillatot árasztva a szobában, miközben a környező vízi világ békái kórusban koncerteztek a holdvilágos éjszakában. Másnap reggel nehéz szívvel búcsúztam Xiqiaoshan-tól. Ki tudja, hogy lesz-e valaha alkalmam viszontlátni ezt a tájat. Valószínűleg soha.

Tropikalizációs együttműködésünk hasznosságának mérlege

1958. derekától 1965. június 30-ig hat éven át tartott az a gyümölcsöző együttműködés Kína és Magyarország között, amelynek során magyar híradástechnikai anyagok, alkatrészek és berendezések trópusállóságát vizsgáltuk valódi szubtrópikus környezetben azért, hogy termékeinket trópusi exportra alkalmassá tegyük, sokfajta anyag és gyártási technológia közül kísérletileg kiválasztva a legalkalmasabbakat.

Természetesen nem akarok szakmai részletekbe mélyedni, csupán átfogó képet szeretnék nyújtani ennek a műszaki-tudományos együttműködésnek a lényegéről és volumenéről. 1964-65-ben a kantoni rurál, a shanháji ipari és a hainani tengerparti kitételi állomásokon összesen mintegy 20.000 kitételi minta állt rendszeres vizsgálat alatt. A vizsgálatokat az együttműködés során 9 kínai labortechnikus végezte (más munkái mellett) rendszeresen, magyar vizsgálati előírások alapján, egy helyszíni magyar szakértő felügyelete és tanácsadása mellett. A vizsgált termékek zömmel a BHG, Orion, Telefongyár, Egyesült Izzó, Elektroakusztikai Gyár, EMG, Videoton, Remix, Konverta, Kőbányai Műanyaggyár, Kábelgyár, Fémipari Kutató és a Lakkipari Kutatóintézet műhelyeiből kerültek ki, de a felsorolás messze nem teljes.

A minták átlagos életkora a kitételi helyeken a 3 évet meghaladta. Vizsgálat alatt állt egy BTO-3/4 tipusú átviteltechnikai végállomás-pár évi 2600 programszerű elektromos méréssel, egy STB-2/6-os telefon alközpont évi 1200 méréssel és terheléssel, főnök-titkári berendezés, CB 555 tipusú telefonkészülékek, studió hangosító berendezés, elektrolit kondenzátorok és szelén-egyenírányítók elektromos terhelés alatt, TV készülék nagyfeszültségű tekercse, germánium diódák, tranzisztorok, izzólámpák, biztosítékok, kapcsolók, kisfeszültségű transzformátorok és telefontechnikai jelfogók, évente mintegy 4000 méréssel.

Megfigyelés tárgyát képezték a mérések végrehajtásához használt laborműszerek is (Orion-EMG oszcilloszkópok, feszültség- és árammérők, galvanométerek, dekád-ellenállások).

A vizsgált minták nagy csoportját tették ki a különböző kábelek, festék- és galvánbevonatok, műanyagok, csomagolástechnikai minták és nem utolsó sorban a földbe ásott termeszállósági vizsgálati minták.

A hatéves együttműködés első három évében még javarészt trópusálló kikészítéstől mentes gyártmányok kerültek kitételre tapasztalatszerzés céljából, míg az utóbbi 3 évben már túlnyomóvá vált a tudatosan trópusálló technológiával készült, akklimatizált termékek vizsgálata, amelynek során ezek a termékek zömmel jól vizsgáztak és így trópusi piacokra versenyképesen eladhatóvá váltak. Kevés gyenge pont akadt fenn csupán a természetes trópusi kitétel szűrőjén, utat mutatva a gyártmányfejlesztés tökéletesítéséhez.

Meg lehetett állapítani azt is, hogy az otthoni laboratóriumban végrehajtott gyorsított mesterséges nedves-meleg állósági és penészállósági vizsgálatok eredményei 70-80 % erejéig jó korrelációt mutattak a természetes trópusi vizsgálatok eredményeivel, tehát a természetes vizsgálatokat kellő biztonsággal pótolni lehet a laboratóriumban.

A természetes trópusállósági vizsgálatoknak viszont pótolhatatlan érdeme volt, hogy előrejelzési szabályokat tudtunk megállapítani az elektromos érintkezők, félvezető eszközök, szigetelő anyagok paramétereinek romlási tendenciáira, öregedésük időbeli lefolyására, paramétereik évszakoktól függő reverzibilis fluktuációjára.

Csak a természetes vizsgálatok nyújtottak lehetőséget arra, hogy megtapasztaljuk a különböző biológiai kártevők szerepét. Az üzemelő berendezések belsejébe behatoló egerek, békák, rovarok váladékaikkal korróziót, rövidzárlatot, penészedést okoztak, ami felhívta a figyelmet a szellőzés és zárhatóság igényének optimális összehangolására a gyártmánytervezésben.

Hasznos tapasztalatot szereztünk a trópusi területen belüli mikroklímák különbözőségére is, mennyivel jelent enyhébb vagy súlyosabb károsító hatást az ipari légszennyezett környezet vagy a tengerparti sósköd a rurál trópusi környezethez képest.

No, de nem akarom merőben szakmai dolgokkal terhelni kedves olvasóimat, hiszen már így is túlságosan elragadott a hév. Viszont érdemes elővezetni egy-két jellegzetes trópusi tapasztalatot, ami talán még sokak számára érdekes és hasznos lehet.

Néhány közhasznú trópusi tapasztalat

Talán ott kezdem, hogy ha valaki tavasszal, március-áprilisban érkezik trópusra, tapasztalni fogja, hogy a magas relatív légnedvesség miatt a szoba faláról csurog a kondenzvíz, tócsákat képezve a padlón. 23-24 C° léghőmérséklet és 90 % páratartalom mellett ez általános jelenség, mivel a falak átmenetileg még 5-10 C°-kal hidegebbek.

Ha egy lakóhelyiséget, szállodai szobát hosszú időn át nem használnak, oda hívatlan lakók költöznek be: csótány, egér, pók, skorpió gyakori vendég lesz ilyen helyen. Ha a helyiség zárt, akkor a légmozgás hiánya kedvez a penészedésnek is. Ezért az új lakónak gondoskodnia kell az alapos szellőztetésről és a hívatlan állati jövevények kifüstöléséről.

A penészedés állandó fenyegetést jelent a trópusokon. Általában 85 % relatív légnedvesség fölött válik komolyan észrevehetővé, de ha 24 órán át a légnedvesség 90% fölé emelkedik, akkor nagy intenzitással üti fel a fejét. A penész megtelepszik minden olyan felületen, ahol táptalajt talál magának. Ruhaneműek, cipők számára jó védelmet nyújt, ha a szekrényben állandóan egy 60-100 wattos égőt égetünk, kritikus érték alá csökkentve ezáltal a szekrényben uralkodó légnedvességet és időnként a ruhákat napon szárítva kikeféljük. Igen hasznos a 0,2 mm vastag légmentesen lehegesztett polietilén zsákban történő tárolás, ha ráadásul nedvszívó szilikagélt helyezünk a zsákba. Kínában régóta ismert hatásos védekezés a kámforfa-ládában való tárolás, az illó kámfor penészölő hatása miatt.

Paradoxonnak tűnik, hogy Dél-Kínában az emberek a meleg dacára vékony fekete ruhát viselnek, holott a fekete színű anyag napon jelentősen több meleget szív magába, mint a fehér. Ez igaz, de a fekete ruha viselete csak napon rosszabb, árnyékban épp a jobb hőleadást segíti elő és ezért hűvösebb érzést kelt.

Nyáron az éjszakai órákban sincs érezhető lehűlés, ezért a trópusokon az alvás nehéz, ha nincs légkondicionálás. Általában 28-32 C° uralkodik éjszaka is, átlag 85 % relatív légnedvesség mellett. Saját tapasztalat, hogy 29 C°-ig tudtam egy szál gatyában, egyetlen lepedővel takarózva aludni. 30 C° esetén már csak takaró nélkül és éjszaka többször megizzadva, 31 C°-on és afölött pedig csak úgy, hogy a ventillátor egész éjszaka fújta rám a levegőt.

A rádió vételi érzékenység a nedves tavaszi és nyári időszakban lecsökken, a fogható állomások vételi minősége romlik, vagy akár a vétel átmenetileg meg is szűnhet.

Érdekes tapasztalat, hogy ősszel, a száraz évszak beköszöntével a fa- és műanyag alkatrészekben belső feszültség miatt repedések keletkezhetnek, a zongora lehangolódik, húrjai hajlamossá válnak az elpattanásra, a telefonközpontokban a sikertelen hívások száma megnő a jelfogók rugócsomagjának meglazulása következtében. Ébresztő órám fémrugója eltörött a benne felgyülemlett mechanikai feszültség miatt és a bicskám is magától kinyílott, rugótörésnek áldozatul esve.

Búcsú a kantoni Intézet munkatársaitól

A kantoni kitételi állomás felszámolása utolsó fázisába lépett. Összecsomagoltuk a hazaszállítandó mintákat, postára adtuk a záró megfigyelések és mérések jegyzőkönyveit, jómagam személypoggyász gyanánt magamhoz vettem a legfontosabb hivatalos iratokat, fotókat és fényképezőgépet, amellyel leendő úti poggyászom 35 kg-ra nőtt. A kantoni munkatársak mindegyikével kis szimbolikus ajándékokat cseréltünk. Az Intézet búcsúvacsorán látott vendégül. Az utókor számára álljanak itt a munkatársak nevei:

Fong Er-xun (Fong-Ersün) intézet igazgató

Lu Zhong-yu (Lü-Dzsong-jü) főmérnök

Li Si-kuan (Li-Szi-kvan) német tolmács, hűséges mindenesem

Chen Bi-zhen (Csen-Bi-dzsen) elektrotechnikus leány (elektromos mérésekkel foglalkozott)

Shen Guo-liang (Szun-Guo-ljang) elektrotechnikus leány (műanyagmintákkal foglalkozott)

Zhong Jing-yan (Dzsong Tying-ján) kémikus leány (galván-, fém- és lakkozott mintákkal foglalkozott)

Yu Yao-xin (Jü-Jao-hszin) biológus (penészállósági vizsgálatokkal foglalkozott)

Wang Yong-fa (Vang-Jong-fa) technikus, a mechanikai vizsgálatok felelőse volt

Li Du-yan (Li Tou-jen) mérnök, az Intézet shangháji részlegének volt a vezetője

Yu Bei-zhen (Jü-Pei-dzsen) technikus leány, (a shangháji minták vizsgálatával foglalkozott)

Fu Zhong-gan (Fu-Dzsong-gan) a hainani tengerparti kitételi állomás munkatársa volt

Gao Ming-sheng (Kao-Ming-seng) a hainani tengerparti kitételi állomás munkatársa volt.

Július 9-én késő este eljött a végső búcsú ideje. A kantoni pályaudvaron az Intézet részéről Fong igazgató és Li, hűséges tolmácsom hosszú kézszorítással búcsúzott, Frau Hsia pedig könnyes szemmel integetett a kigördülő szerelvény után. 16 csodálatos és soha vissza nem térő hónapot tudhattam magam mögött, életemnek bizonnyal egyik legszebb és legfelejthetetlenebb időszakát.

Vándorbottal hetedhét határon keresztül.

Agyagban sült csirke vacsorára.

Kezembe vettem tehát a vándorbotot és nekivágtam egy 5500 km-es vonatozásnak a Kanton - Hangzhou - Shanghai - Suzhou - Wuxi - Nanjing - Beijing - Ulánbátor - Irkutszk útvonalon, hogy aztán Irkutszkból repülőgéppel térjek haza Magyarországra. Útnak indultam, hogy szabadságom terhére még haza vihessek egy sor újabb emléket ebből a nagy országból, amely annyira a szívemhez nőtt és amelyet oly nehéznek éreztem itt hagyni. A vonat álomba ringatott a forró éjszakában. Másnap reggel ablakon át búcsúztam a rizsföldek öntözésén fáradozó emberektől, amint szorgalmas kitartással taposták a vízemelő kerekeket. Vállukon átvetett kendő, amellyel időnként letörölték homlokukról az izzadtságot. Búcsúztam az ablak előtt elhaladó tájtól, a felbukkanó majorságoktól, a lichi és papaya fáktól, a halastavaktól és kacsaúsztatóktól, a kis falvak zsúfoltan összebújó házaitól, a felhőkbe nyúló hegyektől és az alattunk kanyargó folyótól. A vonat azon az útvonalon haladt, amelyen 11 hónappal korábban Shanghaiból utaztam Kantonba, csak most az útirány megfordult. Gyorsan eltelt a nap. Ismét leszállt az este és lassan elmúlt a következő éjszaka is. Vonatom a harmadik nap reggelén érkezett Hangzhou-ba, ahol terv szerint egy éjszakára megszakítottam az utazást. Úti passzusommal bejelentkeztem az állomási rendőrőrsön, majd "riksára pattanva" a Nyugati-tó partján álló szállodába hajtattam. Nosztalgikus érzés volt viszontlátni ezt a földi Paradicsomot, végigsétálni a tavat átszelő 3 kilométer hosszú gáton és közben a lehajló fűzfaágak közül rácsodálkozni a tó tükörsima vizére, majd felfedezni néhány olyan helyet, amelyet első alkalommal nem láthattam.

Megérkezésemkor reggel a szállodában agyagban sült csirkét rendeltem vacsorára, ami hangzhou-i specialitásnak számít és dicshimnuszokat regéltek róla Kínában. Elkészítéséhez 8 órára van szükség, mert a megölt állatot tollastul légmentes agyagburokba helyezve lassú, füstös tűzön sütik, majd a burokból kihámozva tollától megfosztják és pácolják. Valóban ehhez foghatót sem azelőtt, sem ezután nem ettem. A csirke húsa úgy omlott, mint a vaj, a füst és a pác pedig fenséges ízt adott neki. Mindenkinek javaslom, hogy ha alkalma nyílik rá, kóstolja meg ezt az ínyencséget.

Vacsora után gyönyörű holdvilágos este áradt szét a tó fölött és a hegyekből lekúszó szelid némaság aludttejként ömlött végig a tájon. Rengeteg emlék kergette egymást az agyamban. Nem tudtam elaludni. A júliusi telihold ezüst ösvényt épített a tükörsima tavon át és egyenesen besütött a szobámba. Felötlött, ahogy éppen csobban a Sárkánykút vize, a hatalmas Buddha pedig jóváhagyólag bólint az előtte hajlongó parasztra. A bambuszerdő fenséges szálfái mélyet sóhajtanak és a nagy pagoda szilüettje élesen kirajzolódik az alkonyatban, miközben a Qiantang folyó vidáman cipeli hátán az ezernyi vitorlást. Aztán úgy éreztem, hogy a holdvilág ezüstszállal köt össze sokezer kilométeren át otthoni szeretteimmel miközben itt egyre múlnak az álmatlan éjszakai órák a trópusi hőségben. Lassan Magyarországon is leszáll az est és megjelenik a telihold. Otthon most tér mindenki nyugovóra, de itt már lassan a hajnal pirosodik. Hosszú felajzott meditáció után fáradtan töltöttem egy pohár zöld teát a termoszból, aztán a hajnal enyhülete zsibbadt álomba nyomott - július tizenkettedikének pirkadatán.

Irány Shanghai

Fojtogató embergyűrű közepén, mint valami csodabogár.

12-én délelőtt mély álomból ébredve kimentem a vasútállomásra, kijelentkeztem a rendőr őrszobán és felszálltam a shangháji gyorsvonatra. Egy magas rangú kínai hivatalnokkal hozott össze a sors a vonaton, aki semmilyen idegen nyelven nem értett, így kínai konyhanyelven elegyedtem vele beszélgetésbe. Sok mindenre kíváncsi volt, hogy mi járatban vagyok Kínában, hogy éreztem magam itt és otthon Magyarországon milyen az élet. Mesélt a családjáról, az unokáiról, mindennapi dolgokról. Elcsevegtünk és egyszer csak azt vettem észre, hogy vonatunk már Shanghai külvárosában jár. Alig akartam elhinni, hogy több, mint két órán át sikerült elbeszélgetnem egy kínaival kínaiul. Konyhanyelv-tudásomnak másfél év után ez volt a mindenkori csúcsa. Azóta persze nagyon sokat felejtettem.

Shanghaiba érkezve a Béke szállóban foglaltam szobát két éjszakára, aztán fehér trópusi öltözetben, fényképezőgéppel a nyakamban felfedező útra indultam a városban. Vonzott, hogy bemerészkedjek egy szűk sikátorokban bővelkedő öreg negyedbe, ahol Kína múltjával is találkozni lehet. A szűk utcákon nagy gyerekzsivaj fogadott, aztán feltűnt hogy felnőttek össze sugdosnak a hátam mögött. "Mei-guo ren!" - azaz "amerikai" - mutogattak rám. Hirtelen leesett a húszfillér, hiszen számtalan kínai filmben a gyarmatosító amerikai imperialistákat ábrázolták fehér trópusi ruhában. Meg hát azért is feltűnő volt fehér ruhás jelenlétem, mert Kínában a fehér a gyász jele. Voltak, akik szánalommal mértek végig a fehér ruha láttán. Egyre több ember és gyerek sereglett körém, hamarosan szoros gyűrű vett körül. Ennek már a fele sem volt tréfa! Felemeltem a fényképezőgépet, hogy eloszlassam a tömeget. Azt ugyanis Kínában általában nem szerették az emberek, ha valaki le akarta őket fényképezni. Visítva ugrottak félre, nehogy lencsevégre kapjam valamelyikőjüket. De néhány másodperc múlva a tömeg ismét összezárult és ijesztően duzzadt. A szűk sikátorban se előre, se hátra nem volt kiút. Láttam, hogy elől valaki biciklire pattan és elvágtat, valószínűleg rendőrt akart hívni. Ha léptem egyet előre, akkor előttem egy méterrel meghátrált a tömeg, de mögöttem 1 méterrel össze is zárult. Már legalább háromszáz ember nyüzsgött körülöttem. Így araszoltunk lépésről-lépésre vagy 200 métert, amíg végre a sikátor egy széles utcába torkollott, ahol ki tudtam törni az embergyűrűből. Egy villamos állt meg épp a megállójában. Oda futottam és felszálltam rá. Fogalmam sem volt, hogy hová tart a villamos, csak az volt a lényeg, hogy innen eltűnjek. Ez azonban nem ment olyan símán. A tömeg körülfogta a villamost és nem tágított. Két rendőr érkezett, először engem igazoltattak, majd elkezdték oszlatni a tömeget, megmagyarázva nekik, hogy nem vagyok amerikai. Jó tíz percbe került, amíg a villamos számára szabaddá vált az út és az ostromgyűrűt magam mögött tudhattam.

Máig csodálkozom a shanghájiak naivitásán, amiért amerikainak képzeltek, hiszen abban az időben amerikai állampolgár már körülbelül 15 éve nem tehette be a lábát Kínába. Mindenesetre mindmáig emlékezetes maradt ez a kaland számomra. Másnap a nagyáruházban egy szép, fekete onix féldrágakő-betétes ezüst gyűrűt vásároltam a "hosszú élet" karakterével, amit később éveken át hordtam, amíg tönkre nem ment. Este végigsétálva a Huangpu folyó partján a kivilágított sétányon búcsút vettem Shanghaitól is. Akkoriban a folyó túlpartján a Pudong városnegyed még sötétségbe burkolódzó kültelki préri volt és senki sem képzelte, hogy 2010-re fényárban úszó metropolisz lesz belőle.

Suzhou, a kínai kertművészet városa

Másnap, július 14-én vándorlásom következő állomására, a 80 km-re fekvő Suzhou (Szucsou) városába utaztam.. Suzhou-t méltán nevezik a kínai kertművészet fővárosának. Hajdan a művelt kínai arisztokrácia és a magas rangú hivatalnokok hódoltak itt a természet szeretetének, pompás kerteket létesítve. Nyolc kert ma is kiemelkedő hírnévnek örvend és a látogatók számára nyitva áll. Első utam mégsem a kertekhez, hanem a város 2500 éves ősi múltjának hangulatát idéző Tigris-dombra vezetett. A Tigris-dombi nagy pagoda sötét-szürke szilüettje már messziről tiszteletet parancsolóan emelkedett ki a környező park fái közül. A pagoda környékének atmoszférája szinte vissza varázsolta az embert a távoli múltba.

A híres kertek közül hármat céloztam meg. Egyik a Humble Adminisztrátor nevéről elhíresült Zhuozheng Yuan kert volt, festői pavilonokkal és egy nagy kiterjedésű tóval, amelyen ezrével virágzott a lótusz. Lenyűgöző látványt nyújtott. A tó fölött zegzugos hidak alkottak szép sétautakat. A kertben csupán néhány jól öltözött fiatallal találkoztam, akik vidám csevegésükkel törték meg a csendet. Megkértem őket, hogy fényképezzenek le ebben az idilli környezetben. Érdemes lett volna hosszabban elidőzni itt, de hajtott a felfedezés-vágy, hogy még sok mindent lássak. Elzarándokoltam a Liu Yuan kertbe, amely szép tóparti sziklakertjével tűnt ki. A sziklák közül apró víz-ér tört elő csobogva. A parkot kőszobrok, színes lámpások, szép virágok gazdagították. - Harmadjára bevettem magamat az Oroszlán-kertbe, amely talán a legtöbb különlegességgel szolgált. Miniatür bonzai-kertek sorozata kínálta itt látványosságait. Mindegyik kert díszes fallal volt elválasztva a következőtől és stilizált formájú áttört kapukon keresztül lehetett átlépni egyikből a másikba. Valóságos felfedező út volt itt sétálni, hiszen az ember nem tudhatta, hogy milyen meglepetés várja a következő kapun túl.

A legmaradandóbb élményt Suzhouban mégis az Ötszáz buddha templomának meglátogatása jelentette. A buddhizmus szentjeit általánosan buddháknak vagy arhatoknak hívják. Az arhatok - megszabadulva a földi vágyaktól - kiléptek az örökös újjászületés ciklusából és eljutottak a Nirvánába. Mindegyik arhat egy-egy nemes erkölcsi tulajdonság megtestesítője. A templomban ötszáz aranyozott arhat-szobor sorakozott egy hosszú csarnokban jobbról és balról feszesen őrt állva és mindegyik fölött felirat jelezte hogy milyen erkölcsi tulajdonság megtestesítője.

Este fáradtan tértem vissza szállásomra, ahol tapasztalnom kellett, hogy napközben házkutatást tartottak a szobámban. Egyik táskám cipzárját nem tudták kinyitni, ehelyett széttépték a varrás mentén. Nem valószínű, hogy a szálloda személyzete matatott kíváncsiságból. Máig sem világos, hogy a helyi hivatalos szervek éber buzgósága sugallta-e házkutatást, akiknek szokatlan volt, hogy kínai kísérő nélkül egyedül utazom, vagy netán magasabb szintről jött a parancs rá, és ha igen, akkor vajon miért. Egyébként semmi sem hiányzott a holmijaimból.

Pihenő a "kínai Balaton" partján, Wuxi-ban

Július 16-án Wuxi (Vusi) városán keresztül az általam "kínai Balaton"-nak becézett Tai-hu partján kötöttem ki program szerint. A Tai-hu Kína harmadik legnagyobb édesvizű tava, tulajdonképpen egy hatalmas természetes folyami víztároló, amely a jelen formájában a Yangzi folyó völgyén belüli öntöző csatorna-hálózat "melléktermékeként" jött létre, jóllehet geológiai eredete 70 millió évvel ezelőttre, meteorit becsapódásra vezethető vissza. Nagyjából 70 km átmérőjű kerek tó, helyenként romantikus, sziklás partszakaszokkal és számos apró szigettel, köztük a legérdekesebb talán a "Teknősbéka sziget", amely a Wuxi felőli partszakaszról jól látható. Ennek a partszakasznak egy kisebb magaslatán állt a Tai-hu szálló, ahol két éjszakára megtelepedtem és ahonnan nagyszerű kilátás nyílott a tó szigetvilágára. A környéken sziklás magaspart húzódott, parkosított sétánnyal, és kínai költők kőbe vésett írásaival. A táj atmoszférája kifejezetten azt sugallta, hogy neves tudósoknak, művészeknek ide érdemes visszavonulni alkotószabadságra. Fotózva messzire elbóklásztam a parton.

Furcsa volt, hogy a rekkenő és párás 30 fokos meleg ellenére senki sem fürdött a tó vizében. Egyáltalán strand sem létezett a környéken. Vajon hogy lehetséges, hogy egy ilyen hatalmas, pompás tó fürdőzők nélkül maradjon? - merült fel bennem a kérdés. A szállodában felvilágosítottak, hogy a tó vizében veszélyes piócák élnek, és a víz tisztasága sem alkalmas a fürdőzésre. Emellett a vízparton skorpióval és kellemetlen rovarokkal lehet találkozni. Aludtam rá egyet, aztán másnap reggel úgy döntöttem, hogy mégis megkockáztatom a fürdést. A szállótól távolabb kivonultam egy kis félsziget végén a sziklás partra és emberektől távol egész nap élvezettel úszkáltam, napoztam. A víz minőségében semmilyen kivetni való sem akadt, pióca, skorpió és egyéb veszedelmek sem mutatkoztak. Nagyszerű strandolással és pihenéssel töltöttem egy teljes napot.

Itt jegyzem meg, hogy sajnos az elmúlt évtizedek gazdasági fejlődése nyomán a Tai-hu veszedelmesen elszennyeződött és elalgásodott. Édesvíz készletének megmentése mára a legfontosabb kormányzati feladattá vált Kínában. Igaz a régi görög közmondás, miszerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, de ma már ugyanabba a tóba sem.

Fiatalok, akiket Belső-Ázsia titokzatos földje vár

Július 18-án reggel búcsút intettem a "kínai Balaton" - a Taihu - nagyszerű panorámájának, hogy Wuxi-ból tovább utazzam Nanjingba. A vasútállomáson nem mindennapi jelenet fogadott. Körülbelül kétszáz 17-18 éves fiatal - fiúk és lányok - szervezett csoportokban, ki-ki kézi táskát szorongatva vagy apró hátizsákkal felszerelve várta a vonatot. Sok szülő is velük volt, a fiatalok hosszú útra készülődve búcsúzkodtak. Itt láttam először kínaiakat könnyezni, szemüket zsebkendővel törölgetni. A csoport körül hivatalos, karszalagos kísérők sürgölődtek névsorokkal a kezükben, rosszallóan tűrve az érzelmi felhangokkal terhelt búcsúzkodást. Aztán csinnadrattára gyújtott a felsorakozó zenekar és a város hivatalos megbízottja hangosbeszélőn át ünnepélyesen búcsúztatta a belső-ázsiai szűzföldekre induló fiatalokat, hogy ott alapítsanak új hazát és ott építsék a szocializmust. Az állomásépület zászló-díszben úszott. Hamarosan megérkezett a Shanghai-Xian-Paotou-i expressz és három kijelölt kocsi megtelt az elárvult fiúkkal és lányokkal. A könnyezve integető szülőket rendfenntartók tartották távolabb a vonattól, amely hamarosan kigördült az állomásról. A gyorsvonat tovaröpítette őket a szorongással teli nagy ismeretlenbe, ahol nehéz élet vár rájuk és ahonnan talán sohasem térhetnek majd vissza. Megrendítő élmény volt látni ezt az ünnepélyes köntösbe csomagolt búcsúztatást, megannyi jobb sorsra érdemes ifjú életének kényszerpályájára terelését.... Hát igen. Shanghai-ban és a Yangzi folyó mentén fel Nanjingig nagy a túlnépesedés, ezért minden évben sok ezer munkakezdő fiatalt küldtek innen a gyéren lakott Belső-Ázsia mostoha vidékeire letelepedni és dolgozni, ahol családjuktól elszakítva, sokszor embertelen tábori körülmények várták őket. Suttogó hír járta, hogy Shanghaiban a kitelepítésre kijelölt fiatalok közül évente tucatjával lettek öngyilkosok.

Közben megjött az én vonatom is és mögöttem maradt Wuxi, a szomorú jelenet emléke azonban mindmáig kitörölhetetlenül megmaradt bennem.

Egy nap Nanjingban

400 lépcsőn föl Sun Yatsen mauzóleumához. Fehér kőelefántok őrzik a Ming császárok sírját.

Vándorlásom tizedik napját a régi főváros, Nanjing nevezetességeinek rövid megtekintése töltötte ki. A pályaudvarhoz közel mindjárt megcsodáltam a díszes Zhong-yang-men városkaput, a város főterét, majd utam a belvárostól keletre fekvő Zongshan régió nagy parkjába vezetett, erdős, szelid domboldalak között. A táj teljesen a soproni Lővérek hangulatát sugallta. A parkban áll Kína első köztársasági elnökének, Sun Yat-sen-nek impozáns mauzoleuma, aki 1911-ben, a császárság bukása után lett elnök és töretlenül nagy köztiszteletben áll mind a mai napig az egymást váltó politikai irányzatok dacára. 400 lépcső vezet fel a mauzoleum bejáratához, amelynek nagy csarnokában Sun Yat-sen fehér márványszobra áll, előtte állandóan friss virág, sírja pedig a csarnok mögötti helyiségben található. A felvezető négyszáz lépcső grandiózus mérete az egyiptomi piramisok méreteire emlékeztet. A Zhongshan park további ékessége a Linggu pagoda, valamint itt van a Ming császári dinasztia több tagjának sírja, az oda vezető út mentén többek között fehér elefántok életnagyságú kőszobrai állnak őrt két oldalról. Nanjing híres a Bíbor-hegyi csillagvizsgálójáról, de idő híján oda nem tudtam feljutni. Kimentem viszont a Yangzi folyó partjára, ahol a folyó mindössze 1200 m szélességűre szűkül és így kitűnő átkelőhelyül szolgál. A folyó sodrásában megpillantott utasszállító hajó piciny bárkának látszott az innenső partról. Félelmetes látvány volt a terebélyes folyó "szűkületének" látványa, bár korábban Shanghai alatt a Yangzi deltájában láttam 16 km szélesnek is a folyót, ahol a túlsó part alig észrevehető csíkot jelentett csupán. Eszembe jutott egy néhány hónappal korábban Mao Ce-tungról készült film, amint Wuhannál átúszta a Yangzi-t, természetesen motoros hajók légiójának kísérete mellett. Most tudtam igazán megérteni ennek a propaganda fogásnak a jelentőségét, hiszen a kínai ember szemében nyilván lenyűgöző teljesítménynek számít, ha valaki képes átúszni ezt a folyamóriást. Biztos, hogy ezt látva nőhetett a nagy vezér tekintélye a szemükben.

19-én késő este ismét vonatra szálltam, hogy most már egyhuzamban Pekingig utazzam vele. Azidőtájt vasúti híd még nem volt Nanjingnál a Yangzi fölött, a gyorsvonati szerelvényt komp vitte át a folyón hosszadalmas procedura keretében. A túlparton aztán a vonat nekivágott a közel 1200 km-es útnak, hogy másnap délután Pekingbe érjen. Álomba szenderültem a számomra biztosított kényelmes fülkében, hiszen hosszú volt a nap, tele rengeteg élménnyel.

Útban hazafelé ismét Pekingben. Villámtúra a Kínai Nagy Falhoz.

Reggel már Shandong tartomány bizarr alakzatokban gazdag dombos-hegyes vidékén robogott a vonat, a hegyek lábánál gondosan öntözött földek húzódtak. Később jobbra feltűnt egy 1500 m magas hegy. A vonatablakból látszott, hogy az oldalában végeláthatatlan meredek lépcsősor vezet fel, fel és egyre feljebb, valószínűleg valami nagyon nevezetes célponthoz, alighanem egy híres zarándokhelyhez. Nem tévedtem. Mint később megtudtam - ez volt a híres Taishan, amely abban az időben elhagyatottan árválkodott, mint a néptömegek számára nemkívánatos úti cél. Valamikor kínai császárok egész sorának zarándokhelye volt a hegy tetején álló szentély. (Ma ismét zarándokok és turisták tízezrei látogatják).

Délután futott be a vonat a Pekingi pályaudvarra. Július huszadikát írtunk. Hőség és trópusinak beillő párásság fogadott. 35 kilós úti poggyászommal - amely a kantoni kitételi állomásról hazavinni szándékozott és gondos szállítást igénylő hivatalos anyagokat is magában foglalta - a Peking szállóban kaptam helyet. Szobám ablakából jó kilátás nyílott a Tiltott városra, a Tien An-men térre és az oda vezető nyolc-sávos út mentén húzódó Patyomkin-falra, amely mögött nyomorúságos viskók húzódtak meg, közvetlenül a főváros "ütőerének" árnyékában. Másnap jelentkeztem a Magyar Kereskedelmi Kirendeltségen, ahol barátságosan fogadtak és érdeklődéssel kérdezősködtek kantoni tapasztalataim felől. Kézbe kaptam egy pecsétes írást arról, hogy másfél évi külszolgálat után mindent vámmentesen vihetek haza. Kora délután a Kirendeltségről éppen egy hazulról érkezett hivatalos társaság készült mikrobusszal kiruccanni a Kínai Nagy Fal és a Ming császárok sírkamrájának megtekintésére, így szerencsémre hozzájuk csatlakozhattam.

Peking néhány kisebb dombot leszámítva sík területen fekszik, de a várostól 40 km-re északnyugati irányban már 3000 méter magasságig emelkedő vad hegyek húzódnak. Ezeken építették ki a történelem során a nomád betörések elleni Nagy Fal védővonalát, amely árkon-bokron keresztül vezet, átlag 6 méter széles és 8 méter magas. Közel 3000 km-es hosszának sok része ma már romos és járhatatlan, a Pekinghez közeli Badalingnál viszont egy kis részét felújították, úgy, hogy turisták is járhatnak rajta. Nagy élmény volt felkapaszkodni a fal gerincén végighúzódó, helyenként 45 fokos szögben emelkedő és lépcsőkkel ellátott úton. Jobbra - a mongol puszták irányában - lőrésekkel tarkított védőfal emelkedett. A falon több-száz méterenként őrtornyok álltak, mi a legközelebbi őrtoronyig mehettünk fel, ameddig a felújítás megtörtént. A torony mögötti szakaszon hatalmas tábla hirdette kínaiul és angolul, hogy tovább menni életveszélyes. Nem sokkal távolabb a fal tetején tágas beomlás tátongott, meggyőző erővel bizonyítva a tábla felhívásának jogosságát. A kilátás lenyűgöző volt a bársonyosan zöld hegyek meredek lejtőire és a Fal kígyózva szerteágazó vonulataira. Aki egyszer megtapasztalja ezt a látványt, soha nem fogja elfelejteni.

Utunk innen a Ming dinasztia (1368 - 1644) földalatti sírkamrájához vezetett, ahol a dinasztia 13 császárának szarkofágja található öt emelet mélységben. A sírkamrához kb. egy kilométer hosszú út vezet, jobbról és balról emberi és állati kőszobrok állnak őrt az út mentén. A sírkamra lejárata közelében múzeum áll, ahol drágakővel berakott császári koronák és ékszerek sokasága kápráztatja el a látogatót. Öt emelet mélységben templomnyi méretű csarnokba jutunk, a terem közepén óriási porcellán hordó áll pergamennel lezárva, benne 500 éves szent olaj. A terem mögötti helyiségben sorakoznak a császárok szarkofágjai.

Késő délután a kirendeltségre visszaérve kereskedelmi titkárunk, Tóth László felvetette, hogy mivel most szabadságomat töltve utazom hazafelé, nem akarok-e néhány napot a Sárga-tenger partján fekvő diplomata fürdőhelyen, Péjtajho-ban (Bei Dai-he) tölteni. Rövid úton meg tudják szerezni az ott tartózkodási engedélyt és szállást is tudnak foglalni nekem. Örömmel kaptam az alkalmon, mivel még soha életemben nem láttam a tengert és ezidáig Kínában minden erőfeszítésem csődöt mondott, hogy meglássam a nagy vizet. Kanton ugyan nem volt messze a tengertől, de a Gyöngy-folyó torkolatában ott állt Hongkong és Macao, ahová akkoriban álmodni sem lehetett, hogy eljussak.

Kaland a Sárga-tenger partján

Szovjet diplomatával összezárva egy vendégszobában.

Másnap már kezemben volt a három napra szóló péjtajho-i tartózkodási engedély és felszálltam a Mandzsuria felé menő gyorsvonatra. Pekingtől 140 km-re, Tianjin (Tiencsin) után érte el a vonat a tengerpartot, majd onnan északkeleti irányba fordulva, jó 200 kilométert tett még meg, amíg Péjtajho-ba érkezett. Nem sokkal Tianjin után fantasztikus mocsárvilág mellett haladt el. Hosszú kilométereken keresztül óriási lilásvörös moszat-mező borította a vasút és a tenger közötti 5-600 méter széles sávot, amelyet dagály idején néhány centiméter vastagságban rendszeresen megöntözött a sós víz.

Késő délutánra járt az idő, amikor Péjtajho-ban kiszálltam a vonatból. A diplomaták és más hivatalos külföldiek üdültetéséről gondoskodó "idegenforgalmi" irodában aggódva fogadtak. Nagy gondban vannak - jelezte egy alacsony, cingár hivatalnok kezeit tördelve - mivel nyári főszezon van és ide, Péjtajho-ba hónapokkal előbb szoktak szállást foglalni a követségek. A Magyar Kereskedelmi Kirendeltség kérésére most elhelyeznek engem valahogy, de nem lesz-e baj, ha egy szovjet szobatársam lesz? - Kissé meglepődtem, de hát üsse kő, úgyis egész nap a tengerparton akarok lenni, remélve hogy jó idő lesz, majd csak megleszünk egymással. Végigkísértek a nagyszerű, homokos tengerpart menti sétányon, ahol sorban vagy harminc takaros üdülő házikó sorakozott. A legtöbb házból orosz hangok ütötték meg a fülemet. Péjtajho-ban diplomata családok gyerekeit is nyaraltatták ez időtájt és a szülők - köztük a szovjet nagykövetség légiónyi alkalmazottja - éppen "leruccantak" Pekingből, hogy láthassák csemetéiket. A sétány erdőbe vezetett, ahol utolsó vendégházként egy penészes falú, tákolt, alacsony sufni-szerű épület állt. Ez volt hát kijelölt szálláshelyem. Szobatársam holmija már az ágyán hevert, ő maga azonban valahová eltávozott. Zuhanyozás után éppen a fürdőszobából kászmálódtam elő, amikor ő vacsora utáni hangulatban visszatért. Bemutatkoztunk egymásnak. Kovalenko vagyok, a szovjet nagykövetség első titkára - mondta kezet nyújtva, aztán nagyot sóhajtott. Mindketten fölfogtuk a helyzetet. A kínai hatóságok fricskájáról van szó, akik 1962 óta igyekeztek annyi borsot törni a "szovjet revizionisták és lakájaik" orra alá, amennyit csak tudtak. A szovjet követség beosztottjait elhelyezték a szép vendégházakban, főnöküket pedig összecsukták velem ebben a sufniban. Na, még ez hiányzott! - cikázott át az agyamon. Óhatatlanul számíthatok rá, hogy a szovjet diplomácia érdeklődésének középpontjába kerülök emiatt. Ki az, akit a főnökükkel összezártak? Ráadásul nem vagyok-e kínai kém? - Nem örültem tehát az új ismeretségnek, annál is kevésbé, mivel hazafelé nemsokára át kell utaznom szovjet földön, ahol így valószínűleg megfigyelés alá fognak vonni, mint gyanús elemet. Kovalenko elvtárs beszélt angolul, de miután megtudta, hogy magyar vagyok, a világért sem mulasztotta el, hogy csak oroszul diskuráljon velem. Jó oroszos voltam a gimnáziumban és az egyetemen, de már hosszú ideje nem használtam az orosz nyelvet, így most hirtelen pottyantam bele a lekvárba. Eleinte keresgélni kellett a szavakat, de aztán belejöttem. Panaszkodott, hogy mennyi kellemetlenséget kell lenyelnie nap mint nap, diplomatához illő türelemmel és indulatok nélkül. Érdekelte, hogy mit kerestem Kínában. Szemlátomást izgatta, hogy a magyarok a szovjetek "háta mögött" még mindig szakmai együttműködést folytatnak a kínaiakkal, de erről személy szerint nem kérdezősködött bővebben.

Napfelkeltekor együtt mentünk ki a tengerpartra, kölcsönösen lefényképezve egymást, hogy neki is, nekem is külön-külön meglegyen a magunk Sárga-tengeri emlékfotója, tarajos hullámokkal a háttérben. Aztán utaink elváltak. A felkelő nap narancsvörösre festette a homokos partot, mögötte sötét palakék színt öltött a tenger. Leültem a homokba és élveztem a végtelen víz látványát. A látóhatáron két halászbárka jelent meg és lassan közeledett. Talán egy félóra is eltelt, mire partot értek, közben sok bámészkodó gyűlt össze. A halászok kikötöttek és egy jól megrakott ruháskosárban partra emelték éjszakai zsákmányukat. Pompás nyüzsgő látvány volt, a nagy kosár tele halakkal, rákokkal, langusztával, polippal. Pillanatok alatt piaccá változott a terep. Jól öltözött kínai asszonyságok és gyerekek jelentek meg, egyértelműen a kiváltságos politikai elit családtagjai, akik a diplomaták és hivatalos külföldiek mellett szintén Péjtajho-ban nyaralhattak. Rövid alkudozás után sorra nyitották ki pénztárcájukat és vitték haza a kiszemelt ínyenc falatnak valókat. Egy-kettőre megcsappant a ruháskosár tartalma. A maradékkal azután a halászok odébb álltak.

Kora délután a szovjet kolónia tagjai ellepték a homokos fövenyt, akár egy fókacsapat. Egyikőjük, egy intelligens arcú, kellemes megjelenésű fiatal diplomata intett nekem, hogy szeretne valamit kérdezni. Választékos angolsággal zúdította rám kérdései özönét. Szemlátomást megbízták, hogy faggassa ki ezt a gyanús magyart, akit a főnökével összezártak. Nagy érdeklődéssel hallgatta, hogy a kinai-magyar műszaki tudományos együttműködés keretében töltöttem másfél évet Kantonban, híradástechnikai gyártmányok trópusállósági vizsgálatát folytatva és most, az együttműködés befejeztével készülök hazautazni. Sok mindent szeretett volna tudni, például, hogy milyen intézmény küldött ki Kínába, milyen volt a kapcsolatom a hivatalos kínai szervekkel, milyenek voltak a munkafeltételek, az életkörülmélnyek, stb. Két legyet akart ütni egy csapásra: lekáderezni engem és egy csomó információhoz jutni, amitől a szovjet követség azidőtájt hermetikusan el volt zárva. Miután sikerült tudás-étvágyát némileg csillapítanom, diplomata mosollyal búcsúztunk egymástól és én megint átadtam magam a tenger zavartalan élvezetének.

A következő napon is egész nap fürödtem, napoztam. A diplomata áradat már elvonult, szobatársam, Kovalenko is visszatért Pekingbe. Gyönyörű napos, békés idő volt, csak a Sárga tenger hullámai mosták susogva a homokos partot. Élveztem a tenger látványát, amellyel 29 éves koromra ajándékozott meg a sors először. Úgy határoztam, hogy az éjszakát még itt töltöm és csak másnap reggel utazom vissza Pekingbe. Estefelé, fél nyolckor, amikor a nap megközelítette a horizontot, katonák jelentek meg és a fürdőzőket kiparancsolták a vízből, majd egymástól 40-50 méterre láncba álltak és elkezdték őrizni a tengerpartot, hogy megakadályozzák a csangkaisekista kémek beszivárgását. Kína sokezer kilométer hosszú tengerpartját határsávnak tekintették, amelyet a sötétség beálltával őrizni kell, legalább is olyan exponált helyeken, mint Péjtajho.

Még egy kellemes séta az üdülőtelepen, aztán egy jó kínai vacsora zárta a napomat. Este tíz óra volt, amikor ágyba bújtam. Alig telt el néhány perc és kopogtattak az ajtón. Az idegenforgalmi hivatal embere jött és közölte, hogy ma éjfélkor lejár az itt tartózkodási engedélyem. Igen, mondtam, de hát vonat csak reggel van Peking felé, majd akkor felszedem a sátorfámat. Megnyugtatott, hogy ők már gondoskodtak elutazásomról. Nulla óra huszonhatkor meg fog állni egy gyorsvonat Péjtajho-ban, kifejezetten a kedvemért. Csomagoljak össze és 11 órakor itt lesz értem egy taxi, kikísérnek az állomásra. Így is történt. Két kísérővel hamar az állomáson termettem. A csillagos éjszakában le s föl sétálgattunk a peronon, míg nem nulla óra huszonhatkor berobogott a gyors és engem a vonatkísérő személyzet gondjaira bíztak. Kényelmesen végigterülhettem egyedül a számomra kijelölt fülkében és hamar elszenderültem, kipihenve a huszonhat percnyi szabálytalanságot, amennyivel túlléptem péjtajho-i tartózkodásom engedélyezett időtartamát. A vonat hajnalok hajnalán, fél öt tájban érkezett Pekingbe.

Még néhány óra a kínai fővárosban

Borús hajnali szürkület derengett a város felett, és a hömpölygő tömeg végigsodort a modern pályaudvar épület kijárati folyosóján. Az idegenek menetlevelét ellenőrző karszalagos rendőr nem ült a helyén, nem volt, aki igazoltasson. Tovább sodródva egy darabig vártam, mikor toppan elibém udvarias mosollyal valaki, hogy visszatessékeljen a rendőrpulton fekvő nagy fekete könyvhöz, de nem történt semmi. Némi kajánsággal vettem hát tudomásul, hogy a szokásos érkezési bejegyzés elmaradt és "illetéktelenül" vagyok kénytelen a pekingi utcára lépni. Kóstolgattam, milyen érzés kísértetnek lenni, hiszen ezek után hivatalosan annak számítok. Kém-filmek jelenetei elevenedtek meg a szemem előtt - ahogy a diverzáns megérkezik és elvegyül a forgatagban... Szinte bűntudat fogott el, amiért nem vártam meg a karszalagost az asztalánál, hogy bejelentkezzem.

Kinn az állomás előtti téren néhány taxisofőr mindjárt előzékenyen nyitotta tágra kocsija ajtaját, de "lestrapált" pénztárcám tiltakozására inkább enyhén meghajoltam feléjük és - köszönöm, nem tartok rá igényt - megjegyzés kíséretében ott hagytam őket, hogy átpártoljak egy kerékpáros riksához. A taxi Kínában nagy luxus és csak a külföldiek veszik igénybe. Az állomány felett közvetlenül a szállodák rendelkeznek és rendelni is általában csak ott lehet. A kerékpáros riksa viszont mindenki számára elérhető és egytized árért visz el ugyanoda, ahová a taxi. A riksás szövetkezeti dolgozó, aki utasának kilométer-díjszabás szerinti jegyet ad. Én is, miután kényelembe helyezkedtem hátul, a háromkerekű jármű nyitott hintóülésében, kifizettem a kilométer-jegyeket, a bakon ülő középkorú férfi pedig elkezdte taposni a pedált. Sovány lábszárán duzzadtak az erek, minden izomrostja külön megfigyelhető volt. Fehér trópusi sisakot viselt, mint legtöbb társa. Vállán fakult törülköző átvetve, amellyel célba érkezés után majd letörli homlokáról a verejtéket. - Szűk sikátorokon át vitt az út a párás meleg júliusi hajnalban a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség felé. A kihalt sikátor-utcák szürke, ablaktalan falairól vigasztalan levertség sugárzott. Gondolataimra is ráült a búcsú szomorúsága. Másfél éves dél-kínai kiküldetés véget ért. Még néhány óra Pekingben, és délután elindulok a hosszú úton, Mongólián át hazafelé. Milyen szép is volt odalenn délen, a Gyöngy-folyó deltavidékén, Kanton városában! Talán soha többé nem láthatom azokat a kollégákat, ismerősöket, akiket ott megszerettem. Nem integetnek többé az üde zöld pálmaligetek, az ezernyi vitorlás, meg a felhőbe nyúló merész hegycsúcsok. Elnémulnak a magyar fül számára oly varázslatosan hangzó ősi pentaton dallamok, nem hozza majd az esti szél a trópusi virágok illatát. Nem kerekedik fel a dühöngő tájfun, elmarad a Hold-újév ünneplése és a lüktető, tarka kínai hétköznapok múlása, amelyet már szinte magaménak érzek. Úgy tűnik, mintha egy kripta ajtaja készülődnék becsapódni mögöttem, hogy elevenen elzárjon, örökre megfosszon mindattól, ami életemben eddig olyan szép volt.

Közben megérkeztünk a Belső Várost körülvevő fal déli nagy kapujához, a Tien-men-hez. Csak egy búcsúpillantás az alagútnak beillő kapun át a Tien An Men, a császári palota és a Beihai (Pejháj) Park felé - Peking nevezetességei mellett most nem időzhetünk. Az út egy darabig még a hatalmas szürke városfal tövében vezet. Négyemeletnyi magas tetejére felnézve az ember törpének érzi magát. Aztán egy-kettőre ott vagyunk a Magyar Kereskedelmi Kirendeltségnél. Riksásom letörli magáról az izzadtságot és elkarikázik. Borravalót nem fogad el, az Kínában megvetendő dolog. Még a hároméves gyermek sem fogadja el a feléje nyújtott csokoládét idegentől.

Vasárnap reggel ötöt mutatott az óra, amikor ott találtam magam a Kirendeltség kapujánál. Úgy döntöttem, hogy csomagjaimra telepedve várok legalább 7 óráig, hiszen illetlen dolog lenne bárkit felcsengetni ilyenkor. A bejárati ajtó előtt silbakoló kínai katona azonban előzékenyen intett, hogy menjek be, az ajtó nyitva van. Alig akartam hinni a szememnek, valóban nyitva volt. Békésen heverő iratcsomók mindenfelé, sehol egy lélek. A portás szobába telepedve nekiláttam, hogy megírjak néhány levelezőlapot addig is, amíg előkerül valaki. Talán fél nyolc lehetett, amikor a Kirendeltség gondnoka megjelent és szívélyesen beljebb tessékelt csomagjaimmal együtt.

Hátralévő hivatalos elintéznivalóimmal tízen futkostak ide-oda. Filmre kellett volna venni, hogyan mozdult meg önzetlenül és segítőkészen egy teljes hivatali apparátus. Kereskedelmi titkárunk, Tóth László és felesége hívott meg szíves vendéglátással egy kellemes búcsúebédre, s utána teli gyomorral kikísértek az állomásra is. A követség egyik autója vitt ki bennünket. A karszalagos rendőr most a helyén ült, tüzetesen ellenőrizte Pekingig kiállított belföldi menetlevelemet és mivel nem találta a reggeli érkezési bejegyzést a nagy fekete könyvben, izgatottan rendelte oda másik három társát. Megnézték szolgálati útlevelemet és az Ulánbátoron át Irkutszkig megváltott vasúti jegyemet, aztán udvarias mosollyal beengedtek a peronra, de az éberségükön esett csorba fölött egy darabig még nem tudtak napirendre térni, egymás közt vitatták, melyikük lehetett a mulasztó, aki reggel nem igazoltatott.

Már benn állt a Paotou-i gyors, amelynek első két kocsija ment Ulánbátorig. 1965 júliusát írtuk. A Mongólia felé irányuló nemzetközi forgalom ekkorra bizony már erősen megcsappant. Hetenként egy vonat indult Moszkvába és ezen kívül kéthetenként volt még egy két kocsis szerelvény, amely Pekinget Ulánbátorral kötötte össze. Nos, erre a vonatra kapaszkodtam én most föl. Ami a kapaszkodást illeti, nem volt éppen megerőltető művelet, mert ahány csomagom csak volt, azt a szerelvény oda siető kalauzai sorra kikapkodták a kezemből, felcipelték az ulánbátori kocsi kijelölt fülkéjébe, elrendezték mindegyiket a csomagtartón és készséges mosollyal nyitották ki a fülke ajtaját az orrom előtt, mutatva, hogy helyezkedjem kényelembe. Mindehhez a borravalónak a leghalványabb árnyéka sem férhetett, csupán arról volt szó, hogy az állomáson sok szem lát és sok kéz intézkedik, a kalauzok már tudták, hogy követségi autóval érkeztem és így "rangomnak megfelelő" előzékenységben részesítettek. Még néhány perc, aztán kísérőim meleg búcsú integetése közepette rákapcsolt a szerelvényt vontató két Diesel-mozdony. Elhúztunk az ódon, romosodó városfal mellett, a modern új lakónegyedek között, aztán már csak távolról integettek a tornyos pagodák, legutoljára az Ég Temploma olvadt bele a horizontba. Köröskörül gyönyörűen megművelt konyhakertek, elárasztott rizsföldek, a síkságot sűrűn átszelő öntöző csatornák. Mindegyik több emberöltő fáradságos munkájával készült és 4000 éves folyami kultúráról tanúskodik. Hirdeti a kínai nép végtelen türelmét és kitartását, amelyet másfél év alatt magam is megcsodálhattam. Itt, a pekingi síkságon született annyiszor újjá a kínai központi hatalom és lett egyben északi védőbástyája az országnak, védelmet nyújtva a nomád pusztai népek portyázása ellen. A pekingi alföld a monszunos klíma északi végvára is egyben, ahol a nedves tengeri levegő július-augusztusban még felidézi az igazi trópus leheletét, majd hosszú mediterrán jellegű ősszel váltja fel azt. Pekingtől 40 km-re északnyugatra viszont hatalmas hegylánc emelkedik ki tornyosulva a síkságból, 3000 métert megközelítő csúcsokkal. A vonatablakból már ide látszanak a kéklő tarajos hegyek, s a mögöttük húzódó hűvösebb fennsík már a Puszták Birodalma.

(...)

FOTÓALBUM

Fényképek Kesselyák Péter "Túl a Kínai Nagy Falon" c. könyvéből.

Kattintson a fotókra a teljes mérethez!

A fotócímek és képlesírások alább találhatók.

KÉPFELIRATOK

Zenés-táncos iskolai vizsga szabad-téren a kantoni Dóm előtt. Háttérben az igazgató és a tanári kar.
Háromszáz krizantém egy tövön a kantoni virág-kiállításon
Naponta ötezer ember tisztítja a Shamien-szigeti csatornát - mozgalmi dalok éneklése közepette
A kantoni Elefántcsont-faragó műhely kiállító termében
Tradicionális hangszereket megszólaltató gyermek-zenekar a shangháji Úttörőházban
Tájfun által kidöntött nagy gyökérfa Kantonban, a Számien szigeten
Tájfun közeledtével a dzsunkákat beterelték a Gyöngy-folyó védettebb oldalágába
Sárkányhajók versenye a Gyöngy-folyón a nemzeti hős kínai költő Qu Yuan (Csü Jüen) emlékére
1964.május 31. Rizskalász-tánc a kantoni stadionban
Kínai írógép prototipusa a kantoni export-kiállításon. A billentyűzetet manipulátor helyettesítette. Egy 1200 karaktert tartalmazó tárolóból egyenként lehetett a karaktereket kiemelni, leütni az írógép hengerén lévő papírra, majd visszatenni. Ma már megmosolyoghatjuk ezt a szerkezetet
Peking. Márvány-gondola a Nyári palotában
A Bölcseség temploma a pekingi Nyári Palotában
Peking. Ismerkedés a Tiltott várossal
Peking óvárosában

Kína összeköt!

#mkbtklub #kínaösszeköt