#mkbtklub

KAPCSOLAT

feltöltés alatt...

Németh Iván 1944-ben született Zalalövőn. 1969-70-ben végzett az ELTE orosz-kínai szakán. 1968-70 között az MTI Külpolitikai Szerkesztőségének munkatársa, majd a Külügyminisztériumban dolgozott az Ázsiai Szocialista Országok Főosztályán. 1974-től Saigonban, Pekingben és Hanoiban diplomata; 1988-92 között a Kínai Népköztársaságban, 1995-99 között a Koreai Köztársaságban, 2004-2007 között az Indiai Köztársaságban nagykövet. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas. Különböző folyóiratokban több cikke, tanulmánya jelent meg Kínáról, a kelet- és délkelet-ázsiai országokról.

Németh Iván: Ismerkedésem Kínával

1963-ban kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom, illetve orosz nyelv és irodalom szakon, esti tagozatos hallgatóként, miután az egy évvel korábban letett érettségi vizsgát követően nem nyertem felvételt az egyetemre, s így egy évet dolgoztam. 1965-ben a két említett szak mellé - harmadikként - felvettem a kínai nyelv és irodalom szakot - úgynevezett egyéni levelezőként, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nappali tagozatos hallgatóként folytattam kínai tanulmányaimat. Az évfolyamon diáktársammal együtt, összesen ketten voltunk, így a tanár-diák arány a mi esetünkben jobb volt, mint akár Oxfordban, akár Cambridge-ben vagy bármely már híres egyetemen. Ezt csak azért mondtam el, hogy a kínai nyelvvel ma ismerkedő fiatalok lássák, ötven évvel ezelőtt honnan indultunk. Azt mindig éreztem, hogy döntésemmel, miszerint megpróbálok kínaiul tanulni, jól választottam, de azt be kell vallanom, sosem gondoltam, hogy a magyar-kínai kapcsolatok ilyen nagy jövő előtt álló fejlődésének egyik szerény kezdeményezője lehetek. Az egész Kínai Tanszéken, ha emlékeim nem csalnak, tehát az összes évfolyamon, akkor öten vagy hatan voltunk diákok.

Kedves tanáraimra: Csongor Barnabásra, Józsa Sándorra, Galla Endrére és feleségére, Mao Shoufura azóta is nagy szeretettel gondolok; ők voltak azok, akik első lépéseimet irányították a kínai nyelvvel és kultúrával való ismerkedés során. Amit a sinológiáról, a "kínai tudományról" tudok, azt nekik köszönhetem, habár sinológus, a szó valódi, tudományos értelmében, sosem lett belőlem. A tudománytól elsodort a diplomácia, a modern Kína vonzása és életem alakulása.

Az 1960-as évek közepén, mint tudjuk, a Kínai Népköztársaság történetének egy nagyon összetett, bonyolult, nyugodtan mondhatjuk, hogy tragédiákkal teli, nehéz időszakát élte. Ez a helyzet engem, s azt a nemzedéket, melyhez tartozom, annyiban érintette, hogy pontosan azok az emberi kapcsolatok nem alakulhattak ki köztünk és kínai kortársaink között, amelyekről nekem most írnom kellene. Legalábbis, pozitív értelemben, alig. 1965-ben még volt néhány kínai diák az ELTE-n, akikkel természetesen én is megismerkedtem, s próbáltam barátkozni, de akiket hirtelen hazarendeltek. Amikor a későbbiekben, a hetvenes években, mint diplomata Kínában dolgoztam, több alkalommal próbáltam e fiuk sorsa iránt érdeklődni, de soha egyetlen hivatalnoktól sem kaptam választ. Nem tudtak róluk semmit, nem akartak róluk tudni semmit, nem tudom: mindenesetre személyesen is megtapasztaltam, mit jelenthet - egy külföldi előtt - a Kínai Nagy Fal.

Az 1960-as évek, vagyis a Kínai Tanszéken töltött időszak, figyelmemet elkerülhetetlenül a kínai modernizáció, s Kína és a külvilág kapcsolatai felé terelték. Akkor gondolni sem lehetett arra, hogy tanulmányaimat valamilyen formában Kínában folytassam; a kínai nyelvterület egyéb részei pedig kilátástalanul zárva voltak a szocialista országok diákjai előtt. Ezt is csak azért írom, hogy azok a Kínával ismerkedő fiatalok, akik ma keresgélik az utat e nagy ország, nagy kultúra, nagy gazdaság felé, érzékeljék, néhány évtizeddel ezelőtt mennyire korlátozottak voltak az ilyen irányú lehetőségek, s ez mennyire beszűkítette akkori mozgásterünket. Mindennek a legkellemetlenebb következménye számomra az lett, hogy modern kínai nyelvi ismereteim, bár a Kínában töltött évek alatt, amit lehetett, igyekeztem megtanulni, nem vethetők egybe sem az előttem, sem az utánam járó generációk gyakorlati tudásával.

Miután elvégeztem az egyetemet, az MTI Külpolitikai Szerkesztőségében kezdtem kamatoztatni kínai ismereteimet; osztályrészemül jutott az Új Kína Hírügynökség anyagainak figyelemmel kísérése, a magyar sajtó számára történő szemlézése.

1970-ben kerültem a Külügyminisztérium Távol-Keleti Szocialista Országok Osztályára, azon belül a kínai referatúrára, ahol naprakész ismereteket szerezhettem a magyar-kínai kapcsolatok pillanatnyi állásáról. Úgy tűnt, hogy belátható időn belül a pekingi magyar nagykövetségen fogom folytatni munkámat, de az élet, mint annyiszor, közbeszólt. Peking helyett "a háborúba ájult" Vietnámban, Saigonban találtam magam, s ezzel életemnek egy új és több szakaszból álló vonulata indult el: kívülről kezdhettem figyelni Kínát, a kínai kultúrát, a térségben élő kínai embereket, akikkel időnként személyes kapcsolatba is kerültem. Ekkor szereztem első személyes, konkrét tapasztalataimat is a kínai külpolitikáról és diplomáciáról. Mindez hozzásegített Kína és Kelet-, Délkelet- és Dél-Ázsia viszonyának megismeréséhez és megértéséhez. Közben két alkalommal "visszatértem" Kínába: 1975-76 folyamán beosztott diplomataként dolgoztam a pekingi nagykövetségen, 1988-92 között pedig nagykövet voltam ugyanott.

Dél-Vietnámban, Saigonban, a vietnámi háborút lezáró nemzetközi egyezmény részeként létrehozott Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság tagjaként láttam életemben először nagy háborút a maga irtózatos valóságában. Ott lettem felnőtt emberré, s ott találkoztam - első alkalommal a saigoni Cholonban, vagyis a kínai városrészben - egy nemzeti kisebbség életével. Kezdtem érezni, később talán egy kicsit meg is érteni, mindazokat a tényezőket és hatásokat, amelyek egy ilyen bonyolult viszonyrendszert megszabnak. Az ottani kínai emberek, akikkel, bár csak felszínesen, de azért valamiféle kapcsolatom mégiscsak kialakult, egyszerre tartottak is "a magyaroktól", de azért meg is próbáltak velünk "jóban lenni", mert akkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi a győztesekhez tartozunk. Felemelő élmény volt látni Vietnám egyesítését, felszabadítását, s tudatosítani ebben Kína szerepét, amely nélkül erre a történelmi eseményre nem kerülhetett volna sor.

Az első igazi személyes, "magánemberi" kínai élményem, még a hetvenes évek elejéről, egy repülőútról származik: Pekingből utaztunk néhányan, diplomáciai futárok, nemzetközi társaság, Hanoiba a kínai légitársaság járatával. Miután a gép felszállt és elérte az utazómagasságot, kaptunk egy kis üdítőt, majd kipenderült elénk az egyik utaskísérő hölgy, s elkezdett hozzánk kínaiul beszélni, amit rajtam kívül senki nem értett. Arról tájékoztatott minket, hogy felolvasást fog tartani a híres-nevezetes vörös könyvecske idézeteiből - természetesen kínaiul. Szavát betartotta, s körülbelül húsz percen keresztül hallgattuk őt illedelmesen. Közben a többiek, akik nem tudtak semmit kínaiul, engem azzal gyötörtek, hogy próbáljam angolra fordítani, amit hallok. Ennek a kérésnek legjobb tudásom szerint igyekeztem eleget tenni, de ahogy a társaságot elnéztem, nem igazán nagy sikerrel. Miután az előadás véget ért, a bátrabbak megkérdezték a csinos hölgyet, hogy miért tette ezt velünk. Fejét lehajtva, azt válaszolta, hogy azért, mert utasítása volt rá. De miért nem angolul, kérdezték azok, akik mindenáron vitatkozni akartak vele (vagy egyszerűen csak udvarolni neki). Azért, válaszolta, mert ő nem tud angolul. Mondta mindezt kellemes, tiszta angol nyelven, szép kiejtéssel. Ezek után finom ebédet kaptunk, kényelmesen repültünk, s magunkban is, meg egymás között is, elmerengtünk a kínai élet rejtelmein.

1975-76 telén, majd tavasszal és nyáron szemtanúja lehettem a Kínában bekövetkezett nagy változásoknak. Nem tudom, illik-e ebbe a pár oldalba, de nem állom meg, hogy el ne mondjam, nagykövetünket kísérve tanúja lehettem, mikor Zhou Enlai miniszterelnök az ONGY-ben "bemutatta" a pekingi misszióvezetőknek Deng Xiaopinget; s természetesen mindannak, ami egyre gyorsuló ütemben ez után következett.

S aztán hirtelen ismét Vietnámba, ez alkalommal Hanoiba kerültem, ahonnan 1978-ban tértem haza. Örülök, hogy Tálas Barna professzor úr társaságában lehettem, amikor az első olyan kínai küldöttséget fogadta 1979-ben Budapesten, mint a Magyar Külügyi Intézet igazgató- helyettese, amely a magyar gazdasági reform tapasztalatai után érdeklődött.

Ekkor kezdődött szakmai életem talán legsikeresebb tizennégy éve - 1992-ig, amikor is folyamatosan kínai ügyekkel foglalkoztam, s egyre közelebb kerülhettem a kínai élethez, a kínai emberekhez, a kínai gazdaság- és külpolitikához. Személyes természetű, magánemberi kapcsolataim, élményeim mind ebből a korszakból valók. Ebben az időszakban Kína a gazdasági reform első szakaszának lázában égett, s aktívan kereste a kapcsolatot a magyar gazdasági reform alakítóival; vizsgálta, elemezte a magyar tapasztalatokból számára levonható következtetéseket, s érezhetően készült jövőbeni szerepére, mely ekkor volt kibontakozóban.

Kétoldalú kapcsolatainknak ez a pozitív, eredményekben, sikerekben gazdag hulláma tette lehetővé, hogy személyes, "emberi kapcsolataim" alakulhassanak ki azokkal a kínai partnereimmel, akikkel közös ügyeink érdekében dolgoztam. Jó érzésekkel gondolok vissza Dai Bingguora, a későbbi államtanácsosra, Zhu Ankangra, Cheng Zhiliura és Chen Guoyanra, budapesti nagykövetekre, akiktől munkámhoz rengeteg megértést, támogatást, szeretetteljes törődést kaptam, valamint elnyertem jóindulatú közvetítő szerepüket a magyar-kínai politikai kapcsolatok újjáépítéséhez, továbbfejlesztéséhez. Bár a később bekövetkezett fejlemények új helyzetet teremtettek országaink között, újrarendezett politikai kapcsolataink alapjai végül is elég szilárdnak bizonyultak, megmaradtak és túlélték a viharosabb periódust is.

Mert az a bizonyos vihar hamarosan be is következett. Ahogy említettem, 1988-ban kezdtem meg pekingi nagyköveti munkámat. Egy évvel később Magyarországot a rendszerváltozás hullámai ostromolták, Kína pedig szembe kellett, hogy nézzen a Tienanmen-téren kialakult helyzettel. Arra törekedtem, hogy fenntartsam mindazt, ami a korábbi időszakból fenntarthatónak bizonyul, s ne következzen be, szélsőséges nézetek hatására, jóvátehetetlen törés a két ország viszonyában. Erőfeszítéseimhez kínai barátaimtól, közöttük a magyar kultúra elkötelezett híveitől is - mindenekelőtt Xing Wanshengtől, Petőfi nagyszerű fordítójától - sok biztatást kaptam.

Kínával való "ismerkedésemben" új fordulatot hozott, amikor 1995-ben a Koreai Köztársaságban lettem nagykövet, majd 2006-tól Indiában. Vietnám után két másik szomszédos államban kísérhettem figyelemmel, mint külső szemlélő, Kína kapcsolatainak alakulását ezekkel az országokkal. Mind a Koreai-félsziget, mint India hosszú-hosszú évszázadokra visszamenő, összetett kapcsolatrendszerben él Kínával, a kínai kultúrával. Ennek egyik leglátványosabb példája a buddhizmus útja Indiából Kínába, majd Kínából Koreába, s onnan tovább Japánba. De a Koreai-félszigettel is és Indiával is aktív, lüktető, s eredményekben dúskáló a modern Kína mai együttműködése is. Örömmel láttam, hogy a Kínával szomszédos országok a megújult, fejlődő, dinamikus Kínai Népköztársaságra, mint a lehetőségek tárházára tekintenek, s amelynek sikeres előrehaladásában messzemenően érdekeltnek érzik magukat. Talán megengedhetek magamnak ennek kapcsán egy megjegyzést: örömömre szolgált, hogy láthattam, rugalmas magatartásával, a szomszéd népek és államok szempontjainak tudatos, jóindulatú kezelésével Kína hogyan tudja saját érdekeinek érvényesítését is elősegíteni.

Végezetül szeretném röviden elmondani egy gondolatomat a magyar-kínai kapcsolatok fejlődési lehetőségeiről. Nem a messzi jövőre tekintek előre, mert odáig nem látok, csak néhány éves távlatról ejthetek szót. Kapcsolataink múltja azt mutatja, hogy - egy kis országról és egy saját törvényei szerint cselekvő nagyhatalomról van szó - az együttműködés sikeres időszakai mellett a hullámvölgyek is elkerülhetetlenek. Kína már ma is a világ egyik vezető gazdasági és politikai hatalma, amely kulturálisan mindig is az élenjárók közé tartozott, Magyarország pedig egy viszonylag kis európai állam, amely - ez idő szerint - az Európai Unió és a NATO szövetségi rendszerében jeleníti meg érdekeit, vagyis ezen a módon maga is részvevője egy erőteljes nemzetközi összefogásnak. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a helyzet nem, hogy nem teszi fölöslegessé, ellenkezőleg, éppen e miatt a helyzet miatt nagyon is szükséges a múlt tapasztalatainak állandó szem előtt tartása.

Kína belső fejlődése, sorsának további alakulása, minden kétséget kizáróan, meghatározó lesz az egész emberiség jövőjére nézve. A XIX. század közepétől a kínai reform- majd forradalmi mozgalom - minden nehézség, buktató és időleges kudarcok ellenére - hihetetlenül sikeres utat járt be, amely a népköztársaság megalakulásában, később pedig a nagyszerű eredményeket szülő gazdasági reformpolitikában öltött testet. Remélem, e sikeresnek bizonyult irányvonal folytatódását, magunknak pedig a magyar-kínai együttműködés erősödését és elmélyülését kívánom.

Megjelent a A "PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA - Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből" című, a Magyar-Kínai Baráti Társaság saját szerkesztésű, 2014-ben megjelent, kétnyelvű (magyar és kínai) kiadványában.

Minden jog fenntartva.©MKBT ©Szerzők és jogutódok

PUBLIKÁCIÓS LISTA

feltöltés alatt...

FOTÓALBUM

feltöltés alatt...